Mi jut eszünkbe, ha Izlandról hallunk? Sötét, fehér, hideg, messze, még messzebb, legmesszebb, Björk – mostanában pedig az oly népszerű témává vált gazdasági válság. „Izlandon filmeket is csinálnak?” – kérdezte régebb valaki. Nos, igen.
Minden filmes álma: Izland
Restellnivaló, de az ember gyakran hajlamos arra, hogy a kicsit összetévessze a jelentéktelennel. Az izlandi filmipar is e botorság áldozatává vált: a világ megfeledkezett róla. Gyakorlatilag nem hogy magyar nyelven, hanem nemzetközi(bb) nyelveken sem létezik olyan filmtörténeti összeállítás, amely kielégítően összefoglalná a sziget eddigi produkcióit, és megemlékezne a feledésbe merült művészekről, ahogy illik. Kicsiny nemzetként igen nehéz megfelelniük a nagyvilág elvárásainak, ezért soha nem is törekedtek a világhírnévre. A filmes gárda inkább arra összpontosít, hogy ha csupán saját maguk szórakoztatására is, de apró országukban fenntartsák az oly nehezen belendített filmipari tevékenykedést. Erről a tevékenykedésről pedig írni kell, mese nincs!
Izland filmiparának kialakulását és fejlődését felesleges lenne összehasonlítani bármely más skandináv országéval, mert nemcsak a méretbeli különbségek, hanem a nyelvi sajátosságok is problémát jelentenek ebből a szempontból. Hogyan is lenne képes egy csupán 300 000 lakosú, roppant sajátos nyelvet beszélő, teljesen elszigetelt ország versenybe szállni bármely komolyabb filmes múlttal rendelkező „nagyhatalommal” (hogy Hollywoodról ne is beszéljünk)? Izland (sajnos) nem rendelkezik ilyesféle potenciállal, és az is nehézkes, hogy a filmekbe befektetett anyagiak megtérüljenek – ez mindent rendkívül megnehezít.
Az előbbiekben felvázolt problémák és a kései sikerek ellenére a filmkészítés mégsem nevezhető újdonságnak Izland területén. Elbűvölő tájai és földrajzi adottságai már akkor vonzották a külföldi filmeseket, amikor Izland még csak álmodni sem mert egy saját, önálló filmiparról. Legelőször a dánok csaptak le a még felfedezetlenül álló, gyönyörű tájakra, ami nem is meglepő, hiszen egészen 1944-ig Izland dán fennhatóság alá tartozott. 1906-ban, a dánoknál is úttörőnek számító Alfred Lind forgatott legelőször Izlandon. A maga 4 percével, a VIII. Frederik Izlandra látogat (Kong Frederik VIII besöger Island) című dokumentumfilm volt a legelső, Izlandon forgatott film. A kivitelezés hátterében a dánok akkoriban beindított stúdiója, a Nordisk Film Kompagni állt, amely nem kis potenciált vélt felfedezni a szűz tájakban.
A Nýja Bíó (Új Mozi), Izland legelső mozija is ebben az évben nyílt meg Reykjavíkban, ugyancsak Alfred Lind keze alatt. Még nem volt hazai film, amit vetíthettek volna, ezért a kezdeti felhozatalt leginkább a dánok alkotásai jelentették. Mozijuk tehát már volt, de rengeteg időnek kellett eltelnie addig, míg saját produkciókat is felmutathattak a művészetekre oly fogékony, ám szűk közösségnek. Az ország földrajzi adottságai már önmagában csalétekként funkcionáltak: sajátságosan zord tájai, jégmezői, vulkánjai, kráterei és gejzírjei olyan esztétikai összhatást nyújtanak, amit képtelenség bármivel is helyettesíteni – ezek után már csak arra volt szükség, hogy valaki jó erősen ráharapjon a horogra.
Egy némát, egy színest – az első próbálkozások
Izland „felfedezése” után hosszú ideig csupán külföldiek (többnyire a szomszédos skandináv országokból) használták az ország adta – leginkább különleges természeti és történelmi formákban megnyilvánuló – lehetőségeket.
Így történt, hogy 1919-ben, újból a Nordisk Film segítségével, elkészült a legelső izlandi film (noha még mindig dán koprodukcióban), A Borg család története (Borgslægtens historie/Sons of the soil, 1920). A filmet Gunnar Gunnarsson azonos című regénye alapján Gunnar Sommerfeldt írta és rendezte. A következő években több külföldi és hazai dokumentumfilm is készült a szigetországban (például az angol A. E. Coleby filmje, a The Prodigal Son/A tékozló fiú, 1923), valamint Loftur Guðmundsson rendezésében napvilágot látott az első, önálló izlandi rövidfilm is, a Jón és Gvendar kalandjai (Ævintýri Jóns og Gvendar, 1923) – ez az első és egyetlen teljesen izlandi film a némafilmkorszakból. Az első egészestés izlandi hangosfilm, a Hegy és part között (Milli fjalls og fjöru/Between Mountain and Shore, 1949) több mint húsz évet váratott magára, és ugyancsak Loftur Guðmundsson nevéhez fűződik, akiről bátran állítható, hogy az általa rendezett csupán két filmmel kitaposta az izlandi filmkészítés jeges ösvényeit. A történet a kezdeti klasszikus vonalat képviseli: egy szegény családból származó fiú és egy gazdag kereskedő lányának szerelmi történetét mutatja be, 91 percben. A 40-es években nem készült több nagyjátékfilm.
Nem szabad megfeledkezni Óskar Gíslason munkásságáról sem, aki változatos próbálkozásaival leginkább a fiatalabb korosztályt örvendeztette meg, és ezekkel az alkotásaival bővítette a korabeli kínálatot. Az operatőrként is tevékenykedő Gíslason ’44 és ’52 között öt filmet készített (van köztük dokumentumfilm, játékfilm, rövidfilm), de ebben a kezdeti időszakban Guðmundsson mellett ő az egyetlen filmkészítő. Legismertebb alkotása a Siðasti bærinn í dalnum (Last farm in the valley/Az utolsó tanya a völgyben, 1950), aminek forgatókönyvét úttörőtársa, Guðmundsson írta.
Igazából a 40-es évek végére kezdett körvonalazódni az izlandi filmkészítés problematikája, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a skandináv területről Izlandnak vannak és továbbra is lesznek a legnagyobb problémái a filmipar beindításával és fenntartásával. A zavart nem csupán az ország sziget volta okozta. A lakosság szerény lélekszáma és a nyelvi különbözőségek is nagy mértékben meghatározták, hogy milyen filmet érdemes és lehetséges úgy készíteni, hogy a befeketetés is valamennyire megtérüljön. Az izlandi termést csupán össze kell hasonlítani (noha az összevetés nem jogos) Dánia 40-es évekbeli filmes felhozatalával, és a barikádok máris világossá válnak. A pici ország önmagával is képtelen volt felvenni a versenyt, nemhogy a környező országokkal – kissé durván szólva: nem volt szükség izlandi filmekre.
Sovány és gyengécske, de viking
A századforduló nemcsak az idő múlását, hanem néhány tehetség felbukkanását is eredményezte a „kirekesztett” nemzetnek. 1949-ben Guðlaugur Rósinkranz, a nemzeti színház igazgatója megalapította az Edda-Filmet, így egyszerűbbé vált a koprodukciók készítése és forgalmazása, ugyanakkor többen is esélyt kaptak a filmkészítésre.
Ezek a korai filmek nem voltak egyediek vagy túlzottan értékesek, egyszerű és könnyed darabok voltak a modern reykjavíki ember mindennapjairól. Különleges egzotikumuk és külföldi sikerük csupán abban rejlett, hogy izlandiak voltak.
Gíslason mellett több új név is feltűnt, akik egy-egy film erejéig felpezsdítették a szunnyadó országot. Ilyen tűnékeny rendező például Brynjólfur Jóhannesson (Niðurestningurinn/A deportált, 1951 – a film forgatókönyvírója Loftur Guðmundsson volt, aki nem sokkal a munkálatok befejezte után elhunyt), Ævar Kvaran (Reykjavíkurævintýri Bakkabræðra/A Bakka fívérek Reykjavíkban, 1951; Nýtt hlutverk/Új szerep, 1954), Ásgeir Long (Tunglið, tunglið, taktu míg/Utazás a Holdra, 1955) és Jónas Jónasson (Gilitrutt, 1957).
Az eddigi szolid filmtermés után a 60-as évek sem hoztak túl nagy változást az izlandiaknak, ám Rósinkranz heves lelkesedése meggyőzte a dán Nordisk Film vezetőjét, Erik Ballingot, hogy legalább egy film erejéig érdemes lenne Izlandra költöztesse már jól kiforrott stábját. Így készült el az Edda-Film közreműködésével, Balling rendezésében, a 79 af stöðinni (The Girl Gogo, 1962). Balling könnyed dán produkcióival ellentétben ez a film sötét, depresszív drámára sikeredett, de legalább teljességgel izlandinak mondható: Izlandon játszódik, izlandi színészekkel, izlandi nyelven.
Az Edda-Film legutolsó produkciója a vészesen népszerűtlen Den røde kappe (The Red Mantle/A vörös köpönyeg, 1967) volt, amit a film készítésében részt vevő összes alkotó csúfos vereségként könyvelt el. Résztvevők márpedig akadtak szép számmal, ugyanis a film rendezőjének, a dán Gabriel Axelnek sikerült egy hamisítatlan „északi lecsót” összehoznia. A főszereplő orosz, a színészek svédek, dánok és izlandiak, és mindenki a saját nyelvén beszélt. A filmet utólag mindegyik részt vevő nyelvre szinkronizálták, de ez sem vezetett túlzott sikerhez. A vikinghistóriaként eladott alkotás nemcsak nemzetközire, hanem (el)rettentően érzelgősre is sikeredett, és inkább emlékeztetett a Rómeó és Júliára, mint a semmitől meg nem torpanó vikingek sagájára. Ezért nem voltak rá sokan vevők, hiszen éppen a rájuk oly jellemző akció hiányzott belőle. Az Edda-Film ezzel végleg bezárta kapuit.
A 60-as évek legeredményesebb rendezőjének a dokumentumfilmes Ósvaldur Knudsen mondható. Knudsen csupán két rövidfilmet rendezett, azok közül is a másodikat csupán a 70-es évek első felében (Surtur fer sunnan/Egy sziget születése, 1964; Eldur í Heimaey/Tűz a Heimaey-n, 1974), ám ezek a kisfilmek körbejárták a bel- és külföldi filmfesztiválokat, nem beszélve arról, hogy azóta is szerves részei az izlandi turisztikai mindennapoknak. A főképp vulkánokat bemutató kisfilmeket bármikor megtekinthetik a Reykjavíkba látogatók, hiszen egy apró moziban a mai napig rendszeresen vetítik a turistáknak.
1966 őszén megalakul az izlandi filmesek szövetsége (Félag kvikmyndagerðarmanna/FK), és elkezdődnek az első televíziós szórások is. A Ríkisútvarpiðot (röviden RÚV) 1930-ban alapították; eleinte csak rádióként üzemelt, és csak a 60-as évek végére kezdtek el televíziózással is foglalkozni. Az indulás nehézkes volt, hiszen a televíziózás olyannyira újdonságnak számított, hogy nem volt egyszerű megfelelő szakembereket találni a munkához.
A 70-es évek eleje kellemes meglepetéseket tartogatott az izlandiak számára. Mivel az utóbbi években rengeteg fiatal ment el más európai országokba tanulni, most úgy tértek vissza hazájukba, hogy tudásuknak köszönhetően egyből alappillér vált belőlük. Közéjük tartoztak a filmes szakot végzettek is, akik jobb híján először a RÚV-nál kamatoztatták tudásukat. Nekik köszönhető az első nyugatnémet–izlandi tévés koprodukció, a Halldór Laxness regénye alapján készült, dupla epizódos Brekkukotsannál (The Fish Concert/A halkoncert, 1972), ami a német Rolf Hädrich rendezésében készült el. A 70-es évek közepén még készült néhány említésre méltó produkció, ám még mindig hiányzott az a lendítő erő, ami végre Izlandot is a rendszeres filmgyártás ösvényére terelhette volna. ’75-ben készült el napjaink egyik legnagyobb izlandi rendezőjének, Friðrik Þór Friðrikssonnak a legelső (rövid)filmje, a Nomina Sunt Odiosa/A nevek gyűlöletesek, majd két évvel később Reynir Oddsson hatalmas sikereket ér el Morðsaga (Murder Story/Gyilkos történet, 1977) című bűnügyi filmjével. A rendezőt leginkább a francia Claude Chabrol inspirálta, lendülete viszont sajnos csak egyetlen film erejéig tartott.
Döcögősen, de valami elkezdődik…
’78 nyara különösen ragyogó volt Reykjavík számára: megrendezték az első filmfesztivált, amit azóta is minden évben megtartanak. A következő évben létrejött az Izlandi Filmalap (akkoriban The Icelandic Film Fund, napjainkban pedig már The Icelandic Film Centre néven működik), ami végre lehetőséget nyújtott a fiatal és tehetséges filmes gárdának, hogy bebizonyítsa, Izland megérett már a filmkészítésre – gyakorlatilag ekkor kezdődött a rendszeres filmgyártás Izlandon. A legelső film, ami az IFF támogatásával jött létre, Ágúst Guðmundsson Land og synir (Land and Sons/Föld és fiak, 1980) című alkotása volt, aminek 1980. január 25-én volt a nagyszabású bemutatója. A film hatalmas sikernek örvendett, a televízióban is bemutatták, filmfesztiválokon is vetítették. Összesen 110 ezer jegyet adtak el, ami minden rekordot megdöntött (többen látták a filmet, mint Izland felnőtt lakosságának a száma). A jegy amúgy is drágább volt a megszokottnál, hiszen nem mindennapi dolognak számított, hogy egy hazai film kerül vetítésre a mozikban. A külföldi támogatások száma is szépen gyarapodott, rengeteg koprodukciós felkérés érkezett a németektől, akik már az elejétől fogva nagy potenciált láttak a kis országban.
Tipikus izlandi témának számított a városi és a falusi élet közötti különbségek néhol kesernyés, néhol kedvesen nosztalgikus módon való ábrázolása, népszerűek voltak a regényadaptációk és a vikingsagák. Az IFF létrejötte évi három film készítését is eredményezte, így nem sokkal az első premier után elkészült Þorsteinn Jónsson Punktur punktur komma strik (Dot Dot Comma Dash/Pont pont vessző gondolatjel, 1980) és Hrafn Gunnlaugsson Óðal feðranna (Fathers’ Estate/Apák birtoka, 1980) című alkotása is – a világ ekkor kezdett felfigyelni az izlandi filmekre. A két rendező teljesen eltérő látásmódot képviselt, a két filmet mégis összekötötte egy közös téma: mindketten egy-egy fiatalember útját követték nyomon, amint önállóságra szomjazva, eltávolodni vágyik a családi fészektől. A bemutatók során a produkciós költségek alig 10%-a térült meg, a rizikófaktor rendkívül nagy volt, ám a rendezők és a producerek ekkor sem adták fel azon elképzelésüket, hogy saját anyanyelvükön készítsék el filmjeiket. A hazai filmekre majdnem dupla áron lehetett bejutni a mozikba, de így is többen nézték meg őket, mint bármelyik más külföldi filmet.
A 80-as években Hrafn Gunnlaugsson emblematikus rendezővé nőtte ki magát, amikor megalkotta az úgynevezett „northern” műfajt (úgy kell elképzelni, mint a westernt, csak északi verzióban). Vikingfilmjeivel (Hrafninn flýgur/When the Raven Flies/A holló repül, 1984; Í skugga hrafnsins/The Shadow of the Raven/A holló árnyéka, 1988) felevenítette a középkori Izlandot, ami nagy nemzetközi érdeklődést keltett. Ezeket a filmeket Gunnlaugsson a western, a japán harcművészeti filmek és a vikingsagák jótékony adalékaiból tapasztotta össze, ami egy igazán brutális – és végre – akciódús világot eredményezett.
Az izlandi filmek friss színfoltként jelentek meg a világon, nagy keletje volt a szarkasztikus humorral és egészséges önkritikával tömött drámáknak. Ebben az időben a vígjáték volt a legnépszerűbb műfaj, ám túlzottan lokális csattanóik nem engedték, hogy a szatirikus humor túlszárnyalja Izland határait. Þráinn Bertelsson roppant aktív volt ezekben az években, külön említést érdemel Magnús (1989) című alkotása, mely egy rákkal diagnosztizált férfiról szól, közben pedig állandóan megnevettet. Friðrik Þór Friðriksson megismerteti a világot Björkkel (Rokk í Reykjavík/Rock in Reykjavík, 1982), és bebizonyítja, hogy rá – Friðrikssonra – biztosan lehet számítani, ami Izland filmes jövőjét illeti. Gunnlaugsson kiviseli magát Inter Nos/Magunk közt (Okkar á milli: Í hita og þunga dagsins, 1982) című filmjével, melyben csúfot űz a nemzet himnuszából, a gyerekdalokból, a természetből, és még meztelenséget és szexuális képzelgéseket is bele merészelt vinni. A nézők megbotránkoztak, és vérig voltak sértődve – de végignézték a filmet – és ezzel ők is Gunnlaugsson huncut horgára akadtak.
Ebben az időszakban bukkannak fel az Izland obskúrus mivoltához oly jól passzoló sötét thrillerek, Egill Eðvarðsson (Húsið/The House/A ház, 1983), Hilmar Oddsson (Eins og skepnan deyr/The Beast/A vadállat, 1986) és Þráinn Bertelsson (Skammdegi/Deep Winter/Álnok tél, 1985) egészséges rettegésben tartja a nézőket.
Ez a nagy lendület sem tart azonban túl sokáig. ’86-ban megjelent a legelső kereskedelmi televízióadó, ami nemcsak a médiavállalatok közti konkurenciához vezetett, hanem ahhoz is, hogy megcsappant az izlandi filmek iránti érdeklődés és ezzel együtt a mozilátogatók száma is. Sok filmrendező becsődölt, hiszen a Filmalap nem tudott mindent finanszírozni. Pedig olyan szépen kezdett beindulni a filmes élet. Þorsteinn Jónsson Atómstöðin (Atomic Station/Atomállomás, 1984) című filmje volt az első izlandi film, mely jelölést kapott a Cannes-i Filmfesztiválon, Gunnlaugsson Hrafninn flýgurja pedig az első izlandi a Berlinálén. Most viszont úgy tűnt, hogy az izlandi filmkészítőknek csupán két lehetősége van: vagy soha többet nem készítenek filmet (és sokan így is tettek), vagy valamiképp megpróbálnak külső támogatást szerezni.
Apró nyelvi kiegészítő
Nem kell megijedni a számunkra idegennek, gyakran ijesztőnek tűnő izlandi betűktől. Íme egy kis segítség azoknak, akik maguk is szívesen morzsolgatnák a tanulmányban említett neveket és eredeti címeket - meglátják, a kiejtés valójában nem is olyan ördöngös!
- A Ð/ð (eð) és Þ (þorn) kiejtése nagyon hasonló, a legjobban az angol "th"-hez hasonlítható, mint pl. a mother vagy leather szavakban
- A nálunk is ismeretes u betű ü-nek ejtődik
- Az y (ufsilon y) és ý (ufsilon ý) teljesen azonos az egyszerű i betűvel, csupán másképp írják
- Az æ diftongus leginkább az angol i (ai:)-hoz hasonlítható, egy nagyon nyílt e-re hasonlít
A nyelv összetétele persze ennél azért jóval bonyolultabb, de a többi megjelenő hang a magyar nyelvben is ismert, és azonos módon használatos.
