Kritika | Andrzej Wajda: Powidoki / Afterimage / Emlékképek

Andrzej Wajda utolsó filmjében a lengyel, avantgárd festőművész Władysław Strzemińskiről fest szomorú portrét. A film egyben egy túl gyorsan teret hódító és mindenhatóvá váló politikai rendszer látlelete is.

Władysław Strzemiński (Bogusław Linda) az első világháborúban elvesztette fél karját és fél lábát, mégsem egy nyomorúságos életű emberrel ismerkedünk meg a film elején. A lódzi képzőművészeti főiskola maroknyi diákja egy élettel és gondolatokkal teli, korlátok nélkül élő ember, egy igazi mester szavait igyekszik magába inni mind egy cseppig a virágos mező közepén. Strzemiński jellemzése otthonában folytatódik egy rendkívül jól összerakott, humoros, erősen szimbolikus értékű, egyúttal iszonyú feszült jelenetben: a festő pici szobájában vásznat vesz elő, amelynek a semleges színe egyszercsak zavaróan sötétre és vörösre vált az ablak előtt felhúzott, hatalmas Sztálin-plakátnak „köszönhetően”. A logikus reakció – visszaszerezni a semleges színű fényt – egyben veszélyes is az éppen beálló új rendszer küszöbén. Ha első bekísérését meg is ússza, Strzemińskin rajta marad a bélyeg. Munkahelyéről összeférhetetlensége miatt kirúgják, az iskolában a könyvét betiltják, műveit eltüntetik a múzeumból, de még a kávéházból is, képeit néhány tisztelője sokat kockáztatva rejti vagy kimenekíti az országból. A mester, aki a művészet szabadságát hirdette, s azt tanította diákjainak, hogy „önmagukkal harmóniában” fessenek, és sose másoljanak, még önmagukat se, eleinte azt hiszi, „ez csak a történelem szele, majd lecsendesedik és elül”. Döbbenten tapasztalja aztán, hogy minden kapu bezárul előtte, és nem csak festőként lehetetlenítik el, hanem lassacskán emberi lényként is. Nem küzd, ahhoz nincs fizikai ereje, s ha szelleme nem is törik meg, a napi betevőért alkalmazkodni próbál, de már túl késő. Rá kell jönnie: a rendszer örökre kiveti magából a kegyvesztetteket, és ami még szomorúbb: bedarálja a még tiszta lappal indulókat, a gyerekeket. (A piros kabátos kislány alakja egyébként ugyanolyan erős szimbolikával bír, mint a Schindler listájának hasonló szereplője, csak itt nem válik giccsessé: ő az egyetlen piros folt ebben a fakó világban, de nem tehet róla: ő a jövő ígérete, és az új rendszer agymosásának kiszolgáltatottja is egyben.)

Wajda életrajzi filmje bepillantást nyújt a korszak művészetpolitikájába, amely erőszakkal érvényesít egy korábban haladónak tűnt elvet: „Én is hittem abban, hogy a művészet egyetlen célja a társadalmi haladást szolgálni. De ez 1919-ben volt” – fogalmazza meg egy adott ponton Strzemiński. Az új művészetnek azonban többé „nem szabad kérdéseket megfogalmaznia, amikor a népnek lelkesítésre van szüksége”, „mélyen objektívnek” kell lennie, nincs helye benne a szomorúságnak, amikor a nép dolgozni vágyik, és persze a szocialista realizmusnak küzdenie kell a nyugati kultúra kozmopolitizmusa ellen, példaként pedig kötelező használnia a szovjet művészek mesterműveit. A kommunista ideológiát kell képviselnie a cinikus formalizmussal szemben, különben a dolgozó nép ellenségének tekintendő.

Ez a történet bármely kelet-európai országban lejátszódhatna. A Strzemiński baráti és alkotói köréhez korábban tartozott művészek villanásnyi mellékszereplőként a filmben is felbukkannak, mindannyian az elnyomó rendszerhez való lehetséges viszonyulási módok jelképei: a festő feleségét, a szobrász Katarzyna Kobrót csak egy kopott kórterem haldoklójaként látjuk, arca nem fontos, szava nincs, felőrölte a politikai börtön és a betegség; de itt van Julian Przybos is, a költő, akinek úgy sikerül alkalmazkodnia, hogy közben feladja önmagát, és csak a fiókjának ír…

„Amikor hosszasan nézünk valamit, a szemünkben rögzül a tükörképe. Ha már nem nézzük, máshova bámulunk, a tárgy utóképe megmarad a szemben. A kép nyoma, azonos alakkal, de ellentétes színekkel. Egy utókép. Utóképek... Mindenki csak azt látja igazán, amit tudatosan néz.” Ezt Strzemiński tanítja a lelkes diákoknak azon a bizonyos, napsütéses délutánon, a virágos mezőn. A Powidoki maga is egy „utókép”, és nem csupán főszereplője utolsó napjai maradnak a néző retinájára égetve. A filmet tavaly szeptemberben mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, majd Lengyelország Oscarra nevezte – 90 éves rendezője októberben meghalt, a tüdeje felmondta a szolgálatot. Nem kapott többé levegőt, ahogy a rendszer által fojtogatott főszereplője sem. A Powidoki egy biztos kezű, érett, gyakorlott alkotó utolsó műve: a lengyel történelmi film mestere magabiztosan használja ugyanazt a kiforrott filmnyelvet, amelyen korábbi alkotásaiban már megszólalt. Nyers, fakó színekkel jellemez egy eredetiséget beolvasztó korszakot, dísztelen, de kifejező játékot kér főszereplőjétől, kiegyensúlyozottan rendez, jelmezeit, díszleteit mintha egy dokumentumfilmből kölcsönözte volna. Fel lehetne róni neki, hogy színészei olykor színpadiasak (pl. amikor a diákok körülsereglik bálványozott tanárukat), hogy a történet olykor nehézkesen gördül előre és helyenként szájbarágós (pl. ha esetleg nem vettük volna észre a piros kabátot: a kislányt megszólják, hogy az anyja temetésén is ezt viseli) – de minek? Wajda utolsó munkájában a lengyel (és a kelet-európai) történelem egy jellemző történetét álmodta ismét filmre, tudós professzorként még egyszer, utoljára tanítani akart valamit az utókornak, s ezzel méltó módon zárta közel hét évtizedet és több mint 50 címet felölelő életművét. Legyen ez az „utóképünk” a lengyel mozi talán legnagyobb mesteréről.