A TIFF második napjáról nagyon ajánlunk egy cseh filmet, és nagyon nem egy franciát, de van itt elárvult, kegyetlen kislányról szóló spanyol történet, és sztereotípiaromboló japán film is. Természetesen mind újranézhetők a fesztiválon.

Antonin Peretjatko: La loi de la jungle / Struggle for Life, 2016, francia, 99 perc

[Szamos Open Air] Az egész Szamos Open Air meg Főtér szekciók ugyanazt a trendet jelzik a TIFF-en, mint ami nagyobb presztízsű, régebbi fesztiválok (Cannes) rákfenéje is lett az utóbbi években: egyfajta igyekezetet, hogy közelebb kerüljenek a szélesebb közönséghez, így aztán a kemény horrorok, felforgató mozik, melegfilmek, elborult kísérletezések és kis költségvetésű drámák közé be-beszúrnak egy-egy olyan filmet, ami régebb kakukktojás lett volna egy ilyen jellegű fesztiválon, most azonban simán elmegy nyitónapi délutánon a város legnagyobb mozijában. A kb. A dzsungel törvénye címmel magyarítható közönségfilm is ilyen, az intelligens társadalomkritika helyett öncélú gegsorozattal kecsegteti a francia vígjáték egyébként hatalmas hagyománya által megvakított nézőt.

Pedig kitűnően indul: néhány, a francia (és ezáltal az EU-s) bürokráciát pellengérre állító, szike pontosságú és élességű jelenettel. A főhősünk valamelyik francia minisztérium gyakornoka, akit a főnökei elküldenek Francia Guyanára, Dél-Amerikába, a dzsungelbe, hogy ott egy – fogózz meg – műhóval ellátott sípálya építési munkálatait elindítsa. A frenetikus szatíraként induló film azonban a dzsungelbe érkezéstől lapos blődliparádévá devalválódik, és úgy veszti erejét, mint egy nemzeti valuta az euró árnyékában. Néha még érkezik jobbról vagy balról egy-egy politikai jellegű poén, de a végére az egész egy olyan amerikai filmhez válik hasonlóvá, amit a stúdió addig íratott újra és újra, hogy teljesen elvesztette minden jellegét. Ez bizony sem Louis de Funés, de még Dany Boon sem: ez legfeljebb Tom Green (jbn)

Még vetítik: június 6., kedd, 17:30, Cinema City Julius Mall, 4-es terem; június 10., szombat, 22:00, Szamos Open Air (Legea junglei)

Daisuke Miyazaki: Yamato (California), 2016, japán-amerikai-holland-tajvani, 119 perc

[usual suspects] Ha Japánra gondol az ember, sokszor egyből Tokyo és egyéb, milliméterpontossággal beépített, csúcstechnológia által pumpált, merev gazdag városok ugranak be, pedig számos, olyan vidéki tempójú helységet találni arra, ahol aprócska lyuklakásokban, matracon, szegényesen él négy-öt ember. A Yamato (California) egyszerre cáfol és bizonyít is japán sztereotípiákat.

Amit beigazol az az, hogy a felkelő nap országa valóban olyan, mint az ázsiai Amerika. Az amerikai gyártás- és kultúramintára épülő, sok esetben copy-paste stílus beismerése után valami független és egyedi réteggel kell tökéletesíteni az átvett receptet, legyen szó hiper-okostelefonról, terepjáróról vagy a hip-hopról. Ez Japán. Mindezt pedig egy fiatal rappelő lánnyal, néhol oktalanul elnyújtott jelenetekkel, máskor fotografikusan lenyűgöző plánokkal láttatja a fiatal rendező. Emellett kicsit bepillantunk a felkelő nap országának turista-Fudzsi függöny mögötti hétköznapjaiba, leegyszerűsített, a mindennapokra finomított hangulatképekkel. A hab tetején a mogyoró pedig a főszereplő Sakurát életre keltő Hanae Kan kiemelkedően hiteles, mély játéka. Ezt a filmet kétszer is látni kéne. (kh)

Még vetítik: június 6., kedd, 20:45, Katonai Kör

Carla Simón: Estiu 1993 / Summer 1993, 2017, spanyol, 97 perc

[szupernóva] 1993 nyarán Barcelonában a hat esztendős Frida szülei meghalnak – „tüdőgyulladásban? de hisz az gyógyítható!” tolul a nép ajkára, s a film végéig nem is derül ki, hogy melyik, akkortájt „divatos” kór vitte el őket, ámbár a Frida kiserkenő vére mellől porontyaikat sikítva menekítő szülők reakciója sejtet valamit – és a kislány elkerül a nagybácsi vidéki házába, ahol az új család igyekszik nem pusztán befogadni, de meg is szeretni a gyászával mit kezdeni nemigen tudó csöppséget. A vetítés után Carla Simón rendező bevallotta, hogy alkotását minden ízében saját élettapasztalatából merítette, ő volt a hatéves, anyját-apját elveszítő, furán kegyetlen kislány. A filmmel Simón elnyerte 2017-ben a Berlinálé debütdíját.

A személyes anyag egy érzékeny, finoman rezdülő alkotást eredményezett a napáztatta Katalónia helyszínein, a szeretően befogadó család kebelén, ahol apa (Jordi Figueras) és anya (Bruna Cusí) azon dolgoznak elragadó természetességgel s a három-négy esztendős Anna (Paula Robles) üde fesztelenséggel, hogy a kis Frida (az őstehetség Laia Artigas) új otthonra találjon. Simón és Santiago Racaj kamerája egyszerre távolságtartó és egyszerre mélyen szubjektív perspektívákban bontakoztatja ki Frida veszteségét, sóvárgását, a család befogadóképességét s a két kislány rügyező (fél)testvéri kapcsolatát. Az elbeszélés fókusza nem is annyira a történetet alig fodrozó fordulatokon nyugszik, és nem is a két gyermek közé vont gyászvonal felizzatásán (Frida kétszer is életveszélyes helyzetbe hozza az őt rajongva szerető Annát), hanem az ártatlan játék és a gyermek-felnőtt, testvér-testvér, család-jövevény dinamika pillanataiba csomagolt s a gyásszal természetes módon összekapcsolt szeretetvesztés-szerzés ősi mechanizmusán. (fsz)

Még vetítik: június 6., kedd, 19:30, Cinema City Julius, 3-as terem (Vara lui 1993)

Michal Kollár: Červený kapitan / The Red Captain, 2016, cseh-szlovák-lengyel, 115 perc

[Szamos Open Air] Már az elején le kell szögeznem: A vörös kapitány profi munka, látványosra összehozott, közép-európai krimi. Ugyan jóval kevesebb akciójelenet van benne, mint amit megszokhattunk egy átlag hollywoodi filmtől vagy egy importra szánt dél-koreai, ne adj isten indiai mozifilmtől, de azt hiszem, a műfaj kedvelői nem fognak csalódottan hazabaktatni a vetítés után. Többek között azért sem, mert a film számtalan kreatív megoldással pótolja a költségvetést (székelyföldi „szakzsargonnal” élve: megoldották okosba), a feszültséget végig fent tudja tartani, azt a néhány vérbő akciójelenetet pedig hibátlanul tálalja, nincs lacafaca.

A film miliője nem mellékesen ismerős, otthonos lehet, hiszen a posztkommunista, agonizáló Csehszlovákiában játszódik 1992-ben (férfiasan megvallom, hogy a helyszínek sokszor emlékeztettek András Ferenc 1982-ben készült, Dögkeselyű című filmjének budapesti világára). A főszereplő Richard Crauz (Maciej Stuhr, a legendás lengyel színész, Jerzy Stuhr fia) rábukkan egy csontvázra, aminek egy szeg volt verve a koponyájába – és ez neki szeget üt a fejébe. Mint minden indítékfilmben főhősünk sorsát ez esetben is lefedi küldetése, ezért „kicsit” utánanéz a jelenségnek. Természetesen kiderül, hogy nem tévedett, az eset felettébb érdekes és nem egyedülálló. Ugyanakkor rendhagyóan szövevényes, ami hasonlít a gondatlanul eloltott tábortűzre, mélyen az átörökített (volt) rendszer túlhevült parazsa fenyeget. Ennél többet nem is érdemes taglalni, egy próbát biztosan megér. (obl)

Még vetítik: június 6., kedd, 22:00, Szamos Open Air