A helyszín Magyarfenes. Még másfél óra van a vetítésig, az emberek lassan érkezgetnek a falu bejáratánál fekvő Arkhai szoborparkba. Elég üdítő érzés végre kibillenni a városi mozik háttérzaja elől, a helyszínen azon gondolkozom, hogy jövőre valószínűleg már legalább három esemény lesz ide szervezve. A Kolozsvártól félórás autótávra fekvő teret izgalmas, Bartha Ernő által készített szénaszobrok dekorálják, melyek a napnyugta utáni világítás bekapcsolásával még ékesebben őrködnek az esti békénk felett.
Már kíváncsian és helyi koszttól jóllakva ülünk ki a szoborpark domboldalára, s érezni a feszültséget a várakozásban: Porumboiu filmje elvitte idén az Un Certain Regard szekció nagydíját Cannes-ban. Vetítése előtt megismerkedünk Bartha Ernő TV Mania címet viselő kisfilmjével, amely a szürrealizmus és a tévé jelentéshordozásának abszurditásai között lavírozik. A Franciaországban bemutatott munkák tévékészülékek keretei mögül üzennek, és olyan vizuális helyzeteket idéznek meg, amelyek célzatosan ütköztetik valaminek a képernyőbe való helyezését a látott kép tartalmával. Az Ernő televízióiban látható „műsor” néha görbe tükörként, társadalomkritikaként, vagy a nemes egyszerűség jegyében elhelyezett képi fogalmak rekontextualizációjaként jelenik meg. Ezután Porumboiu főcíme pattan ki diszkréten a vászonra. Mellébeszélésekre nincs idő, s talán már az első inzerttel is jelzi, hogy stilárisan mennyire erősen ragaszkodik a letisztult és sajátos minimalizmusához, ami továbbra is jellemzi munkáját.
Costi egyik este Robin Hood legendáját olvassa kisfiának, amikor a szomszéd felzavarja azzal a kéréssel, hogy adjon kölcsön neki 800 eurót. Elsőre nemet válaszol, de a pár percel későbbi próbálkozásnál már kiderül, hogy egy kincs megkereséséhez kellene az összeg, amelyet fémdetektorra kell költeni. A detektoros kincsvadászat már ellenállhatatlanul mosolyt csal az arcunkra, ugyanis a kezdő felütés szokatlan a már rég bevált és ide is visszatérő újhullámos realista diegézisnek, de Porumboiu humora azt jelzi, hogy bátran akar szakítani vele. Ez az ellenpontozás kíséri végig a filmet, s mint látni fogjuk, forrása jó rendezés alatt kimeríthetetlen, hiszen a kincskereső szomszédok valóssága egyszerre működik önmaga paródiájaként is, akárcsak Roy Andersson vagy Aki Kaurismäki filmjeiben. Hátra is kerül a pittyegő fémdetektor a kincset rejtő kertbe, ahol az eszköz a film negyedik szereplőjévé változik, sőt, alkalmanként dominál is a szomszédok és az őt kezelő beosztott felett. Riasztó zsivajából gyakorlatilag mindenféle állapotot kiprésel Porumboiu teremtőképessége, azt bizonyítva, hogy nemcsak a kép és a képi ritmusok mestere, hanem a hanggal is pont olyan precíz és kimért benyomásokat tud teremteni a néző fejében. A sípszavak refrénjei folyton hahotákba kergetik a nézőket, míg a detektor lassú és esetlen kezelése további helyzetkomikumba ágyazza az egyébként egyszerű, de tűpontosra szerkesztett cselekményt.
Ereje tulajdonképpen ebben is rejlik. A minimummal operál, de jóval nagyobbra exponálja a részleteket. Ezek a felnagyított mozzanatok teszik stilárisan gazdaggá a jeleneteket. Ha valaki nem tud kezelni egy számítógépet, akkor ez legalább négyszer van megmutatva a jelenetben. Ha egy munka hosszúnak ígérkezik, akkor minden bizonnyal kétszer olyan hosszan tart el. Ha kicsit kell ásni, akkor valószínűleg túl mélyre csúszik majd a lapát éle, és így tovább. Mindezek képi érzékeltetése a lehető legtisztább módon jut el hozzánk, olyan rögzített beállítások segítségével, amelyek tökéletesen élezik az épp lényeges tartalom jelenlétét a filmben. A lassan pulzáló ritmus megteremti azt a kontinuitásérzetet, amely elegendően rejti el a kamera jelenlétét, s épp ezért egyetlen vágás esetén már az új beállításból érezhető a bő időre engedett jelenetek hovatovábbja.
Lehet, hogy a kimondottan román lokálkolorit néhol északinak csengő humorával könnyen elrabolta a közönség szívét, de emellett fontos az is, hogy Porumboiu munkája olyan kontextusba ágyazta cselekményét, amit ebben a formában még nem láthattunk. A középosztály panellakásának szürkéje azonnal színes nevetésbe öltözik át, ahogyan az abszurd kaland ajánlata elhangzik, s véleményem szerint ez egyre szükségesebb a komor román realista stílus fellazításában. S ki más léphetne tovább rajta, mint az, akinek nevéhez annyira szorosan fűződik a román filmes nyelvtan újraélesztése?
