Ősszel egy hétre rendszerint dokumentumfilmbe öltözik az egykori szász város központja: az egyik legrégebbi erdélyi filmfesztivál, az ASTRA mozgatja meg a nézőket, az idén öt helyszínen lehetett dokfilmet fogyasztatni október második hetében.
Ami már első látásra szembeötlő, az a sűrű és eklektikus program: a román, európai és nemzetközi verseny mellett olyan szekciók voltak, mint az „Ageless Sex Life”, azaz az idősebbek nemi életét bemutató filmek gyűjteménye (nem, a Szerelempatak nem ide volt beosztva), az idén száz éve kirobbant első világháborúról regélő dokumentumok, a „Communes”, amely hippi- vagy másféle közösségekről szóló filmeket gyűjtött össze, a szinte kimaradhatatlan környezetvédelmi doksik kollekciója, vagy az „Online/Offline” című, igazán aktuális, internetes tematikájú filmek gyűjteménye.
Utóbbiban négy filmet lehetett megnézni: a Terms and Conditions May Apply filmes eszközök tekintetében szegényes alkotás, viszont üzenete miatt kihagyhatatlan: az oly gyakran klikkelt „I Agree” gomb mögé próbál betekinteni. Naponta fogadunk el kisregény hosszúságú és bonyolultságú szerződéseket a google-on, a facebookon és csillió ingyenes (vagy annak tűnő) online szolgáltatás igénybevételekor. (Jelen sorok szerzője pl. ilyent valószínűleg a kilencvenes évek elején olvasott először és utoljára teljesen és figyelmesen, amikor a 3.1-es Windowst próbálta telepíteni tizenegy darab floppyról.) A filmből kiderül, hogy nem véletlen, hogy nem olvassuk el ezeket: nemcsak a türelmetlenség, vagy a szöveg készakarva bonyolult mivolta, de még a kiválasztott betűtípus és méret is olyan, hogy már automatikusan kattintunk az „Elfogadom” gombra. De ahogy a legfontosabb kapitalista lecke mondja, nincs olyan, hogy ingyenkaja. Megszüntetettnek gondolt, de valójában soha ki nem törölt facebook-profilok, képek és bejegyzések, tőzsdén és feketén csereberélt vagy éppenséggel lopott személyes adatok, nyomonkövetett (vagy követhető) emberek, személyreszabott reklámok – mind a mai, internetes valóság szemete, elkerülhetetlennek tűnő mocskok, amibe látszólag bele kell törődnünk. A film nem kínál, nem kínálhat megoldásokat (el lehet képzelni életet mostanság ezek nélkül a szolgáltatások nélkül?), de legalább jól megszívatják Mark Zuckerberget: ellátogatnak a felhasználói adatokat piaci csomagnak tekintő milliárdoshoz egy kandi-kamerával.
Ugyancsak az internetes nyilvánosság és annak törvényi szabályozása a témája a TBP: AFK című filmnek is, amely a Pirate Bay torrentoldalt működtető három srácról, illetve az ő perükről szól. A per és körülményei eléggé ismertek, az amúgy szabadon terjeszthető filmben elhangzik viszont egy roppant fontos mondat Roger Wallis tanár-zeneszerző-kutató szájából: nem arról van szó, hogy nem kellenek szerzői jogok, viszont ő a művészeket ösztönző, ötletserkentő copyrightban hisz. A jelenlegi rendszer csak a hollywoodi stúdióknak kedvez, és a kreativitás ellen dolgozik – ezért tartja fontosnak a Pirate Bay-t és az általuk felvetett problémákat. Valószínűleg nem kell ecsetelni, mennyire igaza van, elég csak a lassan már szinte kizáróleg prequel-, sequel- és remake-áradatból álló hollywoodi termésre vetni egy pillantást.
A szekció másik két filmjét egymás után vetíteni telitalálat volt: a State of Play és a Web Junkie ugyanannak a problémának gyökeresen ellenkező szemléleteit taglalják. Az előbbiben dél-koreai fiatalokat látunk, akik sportszerűen játsszák a StarCraft nevű játékot. Ők a Távol-Kelet németjei, technokraták és irtózatosan komolyan vesznek mindent, amibe belekezdtek. Hatalmas pénzek forognak itt, igazi bajnokságai vannak az „e-sportoknak”, rivális csapatokkal, visítozó rajongókkal és bőkezű szponzorokkal. A fiúk közösen élnek, életük az emeletes ágyak és a számítógép között oszlik meg, napi 12 órát is képesek gyakorolni, és hatalmas presztízs bekerülni egy ilyen csapatba, ahol az egyik legfontosabb mértékegység a percenkénti egérkattintás. Ugyancsak a Blizzard cég egy másik játéka a World of Warcraft, ezt már a következő film szereplői tolják. Picit nyugatabbra, a Sárga-tengeren túl, ugyanekkora, ugyanilyen fiúkat látunk, szintén emeletes ágyakban. Szintén játékfüggők, de katonai egyenruhában vannak. Kínában nem sportnak tekintik a MMORPG-ket és egyéb játékokat, hanem betegségnek. Ezek a fiatalok nem edzőtáborban, hanem elvonókúrán vannak, nagyrészüket szüleik csaltak ide, de olyan is volt, akinek reggelijébe altatót kevertek, hogy idehurcolhassák. Mögöttük nincs milliós sportbiznisz, nincsenek visító csajok: egy szigorú, egykézős diktatúra van, ahol nincs helye a devianciának. A szomorú, lepattant kínai barakkbelsők groteszkül rímelnek az áramvonalas, modern koreai bútrokra. Itt is megjelennek a szülők, szintén kvázi-idegenekként mozogva fiuk életében, itt azonban a szembesülés drámaibb: „megöllek!” – üvölti az egyik fiú, és rárontana az apjára, mielőtt lefogják az elvonó alkalmazottjai. Ezek a gyerekek nem vetélytársakat termelnek a neten, mint dél-koreai megfelelőik, hanem barátokat keresnek.
Nemcsak a kiber-, hanem az igazi, offline valóság pár durva szeletét is meg lehetett azonban tapasztalni az Astrán: az idei nyertes a maratoni hosszúságú Maidan című Szergej Loznitsa-film volt, az ukrán dokfilmesnek (sajnos) kézenfekvő volt hazája közelmúltbéli eseményeit feldolgozni. Kamerájával bemegy a dolgok sűrűjébe, könyörtelen alapossággal dokumentálva az ukrán helyzetet, vagy polgárháborút (vagy ki tudja hogy lehet politikailag korrektül hívni). Ami az ukránoknak a Maidan-tér, az az egyiptomi szabadságharcnak a Tahrir-tér, az itt történt események közepébe hívogat Marco Wilms rendező Art War című filmjével. Ő viszont a forradalomban ilyen vagy olyan formában résztvevő művészek és műveik szemszögéből prezentálja a zavargásokat: a legfontosabbnak és a legszomorúbbnak a graffitik tűnnek, amelyek az elhunyt forradalmárokat örökítik meg a kairói falakon.
A maga kellemetlen témájával együtt is kellemes meglepetés volt Oana Giurgiu Aliyah DaDa című filmje, amely a romániai zsidóság szomorú történetét vázolja fel a XIX. század első cionista találkozóitól és kivándorlásaitól kezdve a második világháború deportálásain és a iași-i pogromon keresztül egészen a kommunista rendszerig, amikor Ceaușescu a még a kevés életben maradt zsidót is eladta kemény valutáért Izraelnek.A film merészen, a személyes szemszög bevonásával és a rendező képben való jelenlétével operál, s mindent megtesz, hogy ne ragadjon le a beszélőfejes formánál: fotókollázsokból készült mini-animációkkal oldja meg a nagyívű, kétórára rúgó történet átkötő elemeit – ezzel is utalva a fim címében szereplő dadaizmusra, illetve annak romániai zsidó elindítójára, Tristan Tzarára (szül. Samuel Rosenstock). Az idei Astra kedvenc filmje számomra viszont a Tesoros (Kincsek) című spanyol rövid volt, amelyben Iván Cortazár rendező saját nagyszüleivel játszik, előbb fikciós formában, később dokumentaristán: a két idős embert könnyű egymás ellen hergelni, de képtelenek egymás nélkül létezni. Egy marakodó, nyolcvanon túl is dúló szerelem könnyed, vicces skicce ez.
.jpg)
