Öt évvel a Coco avant Chanel után ismét a mozivásznakra került egy francia divatdiktátor életrajza. Ám míg az Audrey Tautou főszereplésével készült alkotás fejlődésregénye rengeteg kosztümös bájt tartalmazott, az új Yves Saint Laurent-film nem több egy száraz és szűkszavú Wikipédia-szócikkelynél.
Az Yves Saint Laurent című drámát rendezőként és társ-forgatókönyvíróként is jegyző Jalil Lespert 1999-ben a francia mozi fiatal színészüdvöskéjeként César-díjat kapott, majd két rövidfilm után 2007-ben nagyjátékfilmes rendezőként is bemutatkozott. Az első két munkája (24 mesures, 2007; Des vents contraires, 2011) soványka visszhanggal került a süllyesztőbe, de Lespert nem adta fel: az Yves Saint Laurent már csak címszereplője, a francia haute couture egyik legeredetibb alkotója miatt is jelentős alkotásnak ígérkezett. Bár nem a nézhetetlen filmek sorát „gazdagítja”, sajnos az Yves Saint Laurent felszínessége és üressége könyörögve kéri rendezőjét, hogy térjen vissza a kamera túloldalára.
Vizuális keret fogja közre, és mesélő nosztalgikus visszaemlékezése határozza meg hangulati szempontból az Yves Saint Laurent történetét. A fiatal Yves-vel 1957-ben, az algériai függetlenségi háború idején találkozunk először, amikor a félszeg, szemüveges fiú Párizsba kerül, a Dior-házba. Művészeti vezető lesz, és megismerkedik életútja legfontosabb kísérőivel: élet- és munkatársával, Pierre Bergével, múzsájával, a Victoire Doutreleau nevű sztármanökennel és az ugyanekkor debütáló konkurenciával, Karl Lagerfelddel, majd a modell Jacques de Bascher-val, akit Yves elszeret Karltól.
Yves-ről megtudjuk tehát, hogy szép anyukája van Oránban, tesz a háborúra és az emiatt őt elítélő sajtóra, egy idegösszeroppanás nyomán kirúgják és Bergével saját divatházat alapít, eleinte másol mesteréről, majd évtizedekkel később végre valami eredetit és polgárpukkasztót sikerül alkotnia. Egyébként homoszexuális, szép lassan lezüllik, egyre többet iszik, drogfüggő lesz, alkalmi partnerekkel keveredik kalandba, Marrákesbe vonul vissza, bipoláris zavarban szenved, majd halálosan megbetegszik, és halála után Bergére vár a feladat, hogy kiürítse házából a rettentő sok műtárgyat, amit Yves az évek során felhalmozott. A mesélő maga Bergé, aki végig egyesszám második személyben szólal meg, elég monoton hangfekvéssel, ami valószínűleg a nosztalgia és a szomorúság számlájára írandó.
Rengeteg izgalmas pont rejtőzhetne ebben az életrajzban: ott a párizsi „magas divat” csillogó, de cseppet sem egyszerű világa, egy világhírű tervező, aki a személyre szabott, elegáns ruhakölteményektől képes volt átnyergelni a prêt-à-porter-ra, egy művész, aki megtagadja, hogy bevonuljon katonának, egy homoszexuális férfi a 20. század konzervatív derekán... Van egy zseni, akit a kórházban alkalmazott maradi kezeléssel állítólag tönkretettek – erről itt egyáltalán nem esik szó. Csupa kérdőjel a szereplők egymáshoz fűződő viszonya is: Yves és Karl tényleg ennyire párhuzamos világban élt? Nem volt köztük szakmai versengés, s az sem szült konfliktust, hogy Yves lenyúlta Karl pasiját? Ott van Bergé is, aki folyton nagy bociszemeket mereszt, hű barát és tökéletes papucs, végignézi Yves önpusztító életmódját, eltűri a kicsapongásait... Yves-hez fűződő kapcsolatának a jellege eléggé egyértelmű, mégis szinte szégyellősen, már-már tabuként van kezelve, pedig akár ő maga is lehetne főszereplő – egy újabb érdekes cselekményszál vész itt el. A kultúrtörténet divatra vonatkozó részével ismerkedők pedig méltán kérdezhetnek rá: pontosan miben is hozott újat ez a zseniálisnak kikiáltott tervező? Mert nem a modern festészetből ihletődött Monde Riant kollekció volt Yves Saint Laurent legfontosabb újítása.
Sajnos nem kapunk választ a kérdéseinkre: az Yves körüli karakterek nem fejlődnek, és a legizgalmasabb konfliktushelyzetek sem kapnak lehetőséget a kibontakozásra. Csak találgathatjuk, hogy a lexikoni szócikkelyt játékfilmmé felöltöztető fantázia valóban ilyen rettenetesen szegény volt-e, vagy a még élő szereplők, például Bergé vagy Lagerfeld cenzúrázta, esetleg az irántuk érzett tiszteletből (ön)cenzúrázták a gondolatokat. Az eredmény mindenesetre felszínes és modoros, az egész film valami sótlan szépelgésbe, idegesítő udvariasságba és finomkodásba burkolózik. Mindegyre megszólal egy-egy szép komolyzenei darab, nagy zenekari mű vagy ária, ám Lespert olyan gyakran nyúl ehhez a hangulatteremtő eszközhöz, hogy a drámainak szánt jelenetek egyszerűen giccsessé válnak miatta, és olyan lesz az egész, mint az Yves Saint Laurent divatház kissé szószátyár reklámfilmje, amelybe túl kevés ruhakreációt találtak beleforgatni. Kár, mert varázslatos világba és egy gyötrődő lélek hétköznapjaiba tekinthettünk volna be, és érdekesek lettek volna a filmként megelevenedő archív fotók is.
Vajon ki következik Coco és Yves után?
