Az IndieLisboa ötödik kiadásának már a reklámsorozata is nyilvánvalóvá teszi, hogy mire ne számítsanak azok, akik betévednek a független filmes vetítésekre: a speciális effektusokat, gyerekes cselekedeteket, szuperhősöket és menő autókat máshol kell keresni. A program így is gazdag, a filmek pedig zavarba ejtően sokfélék voltak.
Miután sikerült megszereznem a belépőmet és a sajtósoknak szánt csomagot, megijedtem a fesztivál több mint 200 oldalas katalógusától: hogy fogom én mindezt megnézni egy hét alatt? És mennyi időm marad így Lisszabont is megismerni? Korai volt az aggodalom, a katalógus többre utalt, mint amire valóban sor került. Minden reklám- és grafikai elem csodaszépre volt tervezve a fesztivál logójától a katalógusig és a táskáktól a reklámlapokig. A túl sok tapasztalattal nem rendelkező csapatnak sok szponzort sikerült meggyőznie arról, hogy megéri beszállni a filmfesztiválba.
Azért rájöttem – főképp a „nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb”-jellegű hibákból –, hogy nem a német pontosság mintájára látott munkához a lelkes csapat. Apránként kiderült az is, hogy miért. Olyan országba és városba érkeztem, ahol mindennek megvan a maga ideje és az rendszerint hosszabb, mint másutt. Vagy csak éppen később érkezik el és nem órarend szerint – csodálatos és békét hozó felismerés.
A következő felismerés: nem kell aggódni, hogy oszd be az idődet, mert leghamarabb délután 14:00–15:00-kor kezdődnek a vetítések, hétvégén is. Mivel a videótár is csak 14:00 és 20:00 óra között működött és ugyanazt a filmet legfeljebb kétszer vetítették le (és nem került mindegyik film a videótárba), hiába volt négy vetítőterem, ha lemaradtam egy filmről – hát lemaradtam.
Ha valaki ázsiai vagy latin országból származik, akkor jó eséllyel pályázhat díjakra vagy legalább bemutatásra a fesztivál számos versenyprogramjában. Számos kategória és még több díj jellemzi ezt a tizenegy napos fesztivált: díjakat adtak át a nemzetközi nagyjátékfilmes és a nemzetközi kisjátékfilmes kategóriában, kitüntetett a FIPRESCI-zsűri és az Amnesty International, volt Onda-Curta- (Rövidhullám-) díj, Indie Junior gyerekfilmeknek/rajzfilmeknek, de átadtak közönségdíjakat, kísérleti filmes-, zenés dokumentumfilmes-, ill. koncertfilmes díjakat is.
Az idei kiadás „két” díszmeghívottja az új román film és Johnnie To. Így hát sok „Novo Cinema Romeno”-vetítésre került sor, ráadásul Thomas Ciulei új dokumentumfilmjét, a Virághidat (Podul de flori) is itt mutatták be először, a nemzetközi versenyben.
Kevés magyar film szerepelt a versenyprogramban, de azok annál jobban: Nemes Jeles László Türelem című kisjátékfilmjét díjazták is.
Az ötletes reklámkampány és a sok vetítési kategória ellenére az volt a benyomásom, hogy valahogy mégsincs letisztázva, hogy mit jelent a független film és milyen kritériumok szerint válogatnak be egy filmet egy adott kategóriába. Függetlennek mondhatók-e azok a filmek, amelyek nagyrészt állami támogatással készültek, vagy azokról a filmekről beszélünk, amelyek tabutémákat feszegetnek, esetleg függetlennek mondható minden, stúdiótól független film? Mert ez utóbbi esetben Európában alig készül nem független film.
És mi kerülhet ugyanabba a versenycsoportba? Thomas Ciulei alkotása volt a nemzetközi versenyben az egyedüli dokumentumfilm, amúgy külön vetítési csoportba került az összes többi hosszú dokumentumfilm, még a zenés dokumentumfilmeket is különválasztották. Ezek voltak a legizgalmasabbak és egyúttal a legnehezebben elérhetők, megnézhetők.
Érthető különben, hogy nehéz volt csoportosítani a filmeket, mivel nagyon különböző alkotásokról volt szó. Láttam svéd nagyjátékfilmet, ami egy 12 éves kisfiú és egy vámpírkislány szerelmének történetét mondta el, láttam osztrák filmet a kelet-európai munkásokról és a Kelet-Európában pénzt szerző osztrákokról ugyanabban a kategóriában. És a kisjátékfilmek között animációt, dokumentumfilmet, elliptikus és lírai filmet, kísérleteket és klasszikus elbeszéléseket.
Gazdag program, sokféle anyag, nehezen rendszerezhető filmek. Leginkább Lisszabon óvárosának Alfama városrészéhez hasonlítható maga a fesztivál is: sok a keskeny utca – Isten tudja merre kanyarodnak, nehéz az irányt tartani és mégis mindenki nyugodtan sétál az esti napfényben, mert nem sürgős odaérni sehova és valahogy minden megoldódik előbb-utóbb…
