Zártkörű találkozó egy nyári délután. A kolozsvári Bocskai-ház parkolójába pár külföldi rendszámú kocsi húz be. Vidám nevetés és meleg kézfogások hangja száll a fülledt levegőben. Az erdélyi filmes oktatás első évfolyamának tízéves találkozójáról van szó.
Az épület előtt emlékek elevenednek meg, anekdoták és virágárus cigánylányok váltják egymást. A kapus is barátságosan nézi a véndiákokat, majd megkér mindenkit, hogy belépéskor igazolja magát. Bent a tanszékvezető várja őket, és valóban elégedetten emelheti köszöntőre poharát, hiszen az elmúlt bő tíz év alatt az erdélyi magyar filmesek nemzetközi szinten bizonyítottak, ezáltal is öregbítve az amúgy furcsán hangzó magyar kisebbségi filmgyártás hírnevét.
A kötetlen beszélgetés után a véndiákok a Tordai út felé indulnak, ahol az egyetem új épülete gyakorlatilag készen várja őket. Alig pár jel árulja el, hogy még folynak az utolsó simítások: a kapusfülkében egy villanyszerelő most csavarja be az új égőket, a folyósón álldogáló tervezőmérnök széles mosolya arról árulkodik, hogy nem találja az épület bal szárnyát. A vendégek láttán gáláns mozdulattal gyűri a tervrajzokat zsebébe, és maga vállalja, hogy végigvezeti a véndiákokat az új épületen. A fotólaborban egy elsőéves egyetemista feltehetően első filmjét hívja elő. A művelet annyira leköti, hogy észre sem veszi a mellette munkálkodó asztalost, aki most helyezi foglalatába az ajtót. A stúdió ugyan még vörösben áll, de ez kapóra jön, hiszen egy pár tégla kiemelésével máris autentikus környezetet biztosít a harmadévesek által forgatott világháborús tévéjátékhoz. A vezérlőben a legújabb technikai szerzeményeket is megtekinthetik az egykori diákok, a kamerák gyűjteménye újabb két SONY PD150-essel szaporodott, amelyek már ezelőtt húsz évvel is megbízhatóságukról voltak híresek. A találkozó az alagsorban berendezett vendéglőben folytatódik, melyet az egyetem PR-osai alkalomhoz illően léggömbökkel, pólókkal, golyóstollakkal, esernyőkkel és egyéb promóciós tárgyakkal díszítettek.
Elérkezik a szokásos beszámoló pillanata is. A véndiákok vonakodnak, szerények, pedig láthatóan sikerült kamatoztatni azt a tudást, amit az egyetemen elsajátítottak. Lassan kirajzolódnak a sikertörténetek is: a nemzetközi karrierek legtöbb esetben olaszországi, izraeli építőtelepeken, spanyolországi eperföldeken vagy akár amerikai gyorsétkezdéken keresztül ívelnek. Mások úgy döntöttek, hogy jövőjüket szülőföldjükön építik: egyesek pálinkafőzéssel, mások ingatlanügyletekkel foglalkoznak. Közös a történetekben, hogy a felhalmozott tőkét az Erdélyi Magyar Televízióba fektették, így az sem meglepő, hogy a vezetőségi tagok, a szerkesztők, munkatársak legnagyobb hányadát sapientiás véndiákok képezik. Európában talán ez az egyetlen olyan televíziós csatorna, amely nyíltan felvállalta, hogy filmes nagyjaink örökségét televíziós műfajokban is gyümölcsözteti, és ez az a stúdió, amelynek falain belül gyökeret vert az erdélyi új hullám csírája.
A délelőtti műsor főszerkesztője az olasz neorealizmusból írta szakdolgozatát, így a műsort a város utcáiról közvetítik, a műsorvezetők biciklin érkeznek, azokat felvigyázatlanul hagyják, majd két órán keresztül meghívottaikkal együtt várják, hogy az élet sodra magával ragadja őket. A déli órákban sugárzott Talpalatnyi zöld szerkesztője Fellini-rajongó, így a műsor legtöbbször felvonulással kezdődik, a megkérdezett emberek elvágyódnak és környezetük lelki világuk kivetülése. Ez az egyetlen csatorna, amelyben a sporthírek díszlete a Vörös sivatag színvilágát idézi, amelyben a 4 órakor kezdődő Teadélután minden kiadása a műsor rendezőjének alkotói válságáról szól. A reklámok egy snittből állnak, ám ezek tízpercesek, készítői Jancsó előtt tisztelegnek.
A kívánságműsor koncepciója a némafilmek szerkezetére épít, a képközi feliratok a műsorvezetők munkáját is nagyban megkönnyítik. A hírműsorok Bergmant idézik, valamint Buńuel szürrealista stílusát követik: a bejátszásokat álomjelenetek váltják, a bemondók közül csak az egyik beszél, a másik hallgat. A híradó folyamán az első bemondó stabil világnézete darabjaira hull, a másik pedig fokozatosan átveszi identitását. A sportközvetítések is említést érdemelnek, ugyanis nem kis teljesítmény egy focimeccset egyetlen kamerával felvenni, és a kilencven perc alatt kizárólag belső vágást alkalmazni.
Az esti mesék esetében a kiindulópont Pasolini Dekameron, Canterbury mesék és Az ezeregyéjszaka virágai című filmjei. Ezt igazolják az amatőr szereplők, ezek absztrakt jelmezei, valamint a pontos társadalomrajz, amit a mesék közvetítenek.
A fent említett példák korántsem merítik ki azt a gazdag eszköztárat, amelynek segítségével sikerül az egykori sapientiás diákoknak – talán nem túlzás ezt állítani – Európa egyik legkulturálisabb közéleti csatornáját megalkotniuk. Az eredmények sem maradtak el, a televízió elnöke szerint a nézettségi index több rekordot is megdöntött, azt azonban nem sikerült megtudnunk, hogy pontosan milyen rekordokról is van szó.
A beszámolók után a véndiákok megismerhetik a filmes szak jövőbeli terveit is. Valóban csak pozitív fejleményekről van szó: jövőre elsőéveseknek vágást a 87 éves Godard tanítja, a színészvezetés fortélyait a 99 éves Bergmantól sajátíthatják el a harmadévesek, ugyanakkor – amennyiben a magyar állami támogatás mértéke jövő évben sem csökken – a diákok megkaphatják a már évek óta követelt szendvicsautomatát is.
A találkozó után mindenki kellemes élményekkel tér haza, a fényűző kocsik sorra hajtanak ki a parkolóból. A véndiákok – az erdélyi új hullám megteremtői – az autókölcsönzőnél váltanak, majd vonattal folytatják útjukat hazafelé.
Erdélyi magyar újhullám – a kétezres évek elején létrejött csoportosulás, melyet minden szinten a minimalizmus határoz meg (díszlet, színészek, nyersanyag). A csoportosulás tagjait jellemzi a munkákban hangsúlyosan jelen-levő reflexivitás, amely leggyakrabban a az Erdélyi Magyar Televíziónak készített bejátszásokban, valamint a keresztelő- és esküvői filmek műfajában nyilvánul meg.
