A klasszikus asztronauta-film már születése óta a science-fiction műfaj mostohagyermekének számít: a formatervezésre érdemtelen alufólia-szkafandereikben ólomléptekkel tébláboló, kisképernyős arcú űrhajósok, akik számára egy alsónemű-csere is komoly logisztikai feladatot jelent nem sok eséllyel szállhatnak harcba a lézermeghajtású Skywalkerek és Flash Gordonok kozmikus héroszaival a mozinézők kegyeiért.
A hiteles űrábrázolás igénye a nagyközönséget tekintve mindig is szezonjellegű volt: az első szovjet szputnyikot felbukkanása idején katapultált világhírbe a Destination: Moon széria, Armstrong holdralépése nélkül Kubrick 2001-filmje nem sok érdeklődésre számíthatott volna, a 80-as évek Right Stuff hullámát pedig a Reagan-éra nemzeti űrprogramja nemzette. A Challenger-katasztrófa azonban mindkét fronton végzetes következményekkel járt: a profi ligás veteránok oldalán ionjaira robbant átlagamerikai tanárnő tragédiája nemcsak az Űrkutatási Központ, de az asztronautákról szóló hollywoodi produkciók jövőjét is fekete lyukba taszította.
De Houston nem adta fel a reményt. Megtépázott nimbusza és költségvetése ellenére öt esztendővel a 2001-es mérföldkő előtt pályára állította visszatérő kampányát, amelyben alapvető szerepet szánt a mozgóképnek. Filmes propaganda-hadjáratát előbb egy óvatosan semleges Apolló-emléktúrával kezdte, majd a mérsékelt sikeren felbuzdulva fénysebességre kapcsolt. A tavalyi évad a NASA globális szempontból létfontosságú védelmi funkciójára hívta fel a hálátlan emberiség figyelmét két öntömjénező meteor-eposszal, idén pedig a Pathfinder-szonda lelkes médiavisszhangját kihasználva a Vörös Bolygót lökték csatasorba. A kétezredik év hajnalán induló három project közül a legjobb reflexekkel és részidőkkel büszkélkedhető Disney stúdió alkotása szakíthatta át a célszalagot – a nagy rohanásnak azonban a végeredmény látta kárát.
A Mission to Mars legalapvetőbb tévedése a rendező személye, akit valószínűleg idő hiányában rántott elő Disney a sifonérból: Brian de Palma, aki az utóbbi tizenöt évben rendre bizonyította, hogy a horror/pszichothriller hazai pályáján kívül egyetlen más filmzsánerhez sem ért, ezúttal egy sci-fivel gazdagíthatja baklövései gyűjteményét. Az Űrodüsszeia történetvázára eszkábált, ötlettelen és ízléstelen forgatókönyv – amelynek kliséfiguráiba a sebtében összetoborozott színészlegénység sem tudott életet lehelni – egyetlen esélye egy sajátos látványvilágot teremtő, grandiózvizuális képzelőerővel megáldott rendező lett volna, az öregedő de Palma azonban fénykorában sem tartozott a Ridley Scott vagy Terry Gilliam-féle filmfantaszták táborába. Ennek megfelelően hozott képanyagokból dolgozik: láthatunk Kubricktól kölcsönzött kozmikus valcert, Múmiából származó digitális homokvihart, és émelyítőén giccses harmadik típusú találkozást könnyező ET-vel. Nem véletlen, hogy az elnyújtott űropusz legjobb pillanatai a rendező régi kelléktárából származnak, mint a nyitó képsorok kacskaringós kocsizása a szereplők között, vagy a feszült atmoszférájú üvegházjelenet sokk-effektusa. Ha jövőre western-musicalt választ magának a hajdani mozi-fenegyerek, egyedül az efféle szórványos önhommage-okban bízhatunk.
Addig is készüljünk Carpenter Mars-filmjére, és halkan reménykedjünk abban, hogy a NASA propagandakampánya még az ezredforduló előtt vászonra segíti Bradbury Marsbéli krónikáit, mondjuk David Cronenberg rendezésében.
