Új filmjében Vranik Roland – az ironikus hangvételt elhagyva – eggyel tovább lép a társadalomkritika terén: míg 2004-es szemlegyőztes Fekete keféje gúnyos hangon bírálta a társadalmat, második nagyjátékfilmje, az Adás jóval komorabb tónusú látlelet. Ám a különbség sajnos nemcsak ennyi…

A Fekete kefét sokan vádolták ötlettelenséggel, vontatottsággal, kimunkált, kényszeres humorizálással és legfőképp a mondanivaló hiányával – szerintem mindenképp tévesen. Nem érzékelték ugyanis, hogy a 4 lecsúszott kéményseprő egy napnyi történetében a dialógustól kezdve a kísérőzenén át egészen a fekete-fehér képi világig minden egyes összetevő a maga nagyon erősen stilizált módján egy nihilista, célok és tétek nélküli világ ábrázolásához volt hivatott hozzátenni a maga részét. És feladatukat teljesítették is: a film összeáll egy kerek, egész, nagyon is szuggesztív atmoszférájú önálló világgá. Ebben a világban csakis elbukni lehet: amikor végre rászánnád magad a cselekvésre, akkor jönnek a szükségszerűnek és véletlennek egyaránt nevezhető csapások. Vranik szerethetően és tulajdonképp enyhe bájjal mutatja be hőseit, akiket sorozatos töketlenkedéseik folyamán megkedvelünk, és persze együtt is érzünk velük, hiszen balfogásaikról valóban csak részben tehetnek.

Új filmjében Vranik Roland – az ironikus hangvételt elhagyva – eggyel tovább lép a társadalomkritika terén: az Adás voltaképp a Fekete kefe gondolati magjának komorabb színekkel való átfestése. Itt már nemcsak arról van szó, hogy nincs értelme az érvényesülésnek, s maga a környezet(ünk) az egyik legnagyobb gát, hanem egyenesen az Ember tételeződik üresnek és gyengének: semmi perc alatt befolyásolható és függővé tehető. Az alaphelyzet valamikor a közeljövő, a monitorok, tévéképernyők és az elektromosság összeomlása után. A helyszín – bár a szereplőknek magyar nevük van – egy fiktív, meg nem nevezett ország (nagyrészt Konstancából, kisebb részt Budapestből összevágva). Ez a kezdés remek lenne egy sci-fi-hez, de fantasztikus jövőképről, robotokról, szuperintelligenciáról szó sincs, ehelyett egy igen pesszimista antiutópiát kapunk.

A történet röviden három testvér szerencsétlenkedése az „apokalipszis” utáni állapotban. Vilmos (Rátóti Zoltán) egy vita hevében akkorát lök a feleségén (Kerekes Éva), hogy az belehal az ütésbe. A hullát a tévéhiánytól leginkább szenvedő Henrik (Terhes Sándor) javaslatára a kertbe temetik. Egyedül Ottó (Hajduk Károly), a harmadik testvér tiltakozik a temetés ellen, de tenni már semmit sem mer. A monitorok összeomlása és az elektromosság elvesztése az infrastruktúra szétesését is jelenti, így nem csoda, hogy az emberek eltűnése mindennapossá válik (Vilmosnak például a lányai tűnnek el); Henrik eközben álmatlanul vegetál (a tévére tudott csak elaludni), Ottó pedig összejön egy lánnyal; ezt az együttlétet – minthogy szerelemnek nyoma sincs – leginkább közös agonizálásnak nevezhetjük: a tévétől megfosztva jobb híján egymást választják.

Vranik nem a katasztrófa okát kutatja, a hangsúlyt inkább az emberi reakciókra helyezi, ezért nem látjuk az összeomlást magát, sőt az immár használhatatlan monitorok is csak ritkán tűnnek fel. Nincs is szükség túl gyakori mutogatásukra, hiszen a vázolt alaphelyzet leginkább csak kiindulópontként szolgál az emberi üresség és gyengeség ábrázolására, amely itt mindenekelőtt a függéshajlamban mutatkozik meg: függés a tévétől és a képektől, ez ugyanis a fő összetartó erő a film szereplői között – Vranik tehát médiakritikával ötvözi a társadalomkritikát.

Az Adás esetében nehéz klasszikus értelemben vett történetről beszélni, ugyanis csak elvétve vannak olyan határozott célok-indítékok vagy egymást keresztező szándékok, amelyek általában előremozdítják a sztorit. „Hőseink” mindössze leledzenek a kialakult helyzetben. Mindez persze önmagában nem lenne probléma – gondoljunk csak jó néhány kiemelkedő modernista alkotásra vagy akár az egész minimalista filmstílusra – csakhogy Vranik az utolsó két jelenet kivételével lényegében száműzi a feszültséget, ezért az Adás – amely amúgy sem a modernizmushoz, sem a minimalizmushoz nem kötődik – fokozatosan szétesik. S noha ez a lassú szétesés a feszültség hiánya miatt következik be, a finoman szólva is kínos párbeszédek sem segítenek rajta. A céljuk valószínűleg a stilizálás lett volna, ám a Barta Andrással közösen írt dialógusok annyira bántóan életidegenre sikeredtek, hogy az egyébként remek színészek sem tudták őket hihetően előadni. Pohárnok Gergely geometrikus kompozíciói szintén az elemelkedést célozzák, de kissé hivalkodó szépségükkel zavaróan öncélúak maradnak.

Bár az Adás félresikerült filmnek mondható, nem lenne méltányos egy-két lesajnáló szóval elintézni, mert mélyebb gondolati magja megérdemelne egy mélyebb elemzést. Ám ez sem menti meg attól, hogy – a kisebb-nagyobb hibák mellett – tipikusan olyan mű legyen, amit a hazai mozilátogató régóta gúnyosan így emleget: magyar művészfilm…