Kamaszkorához közeledik a marosvásárhelyi Alter-Native Fesztivál: tizenegyedik alkalommal került megrendezésre. És valóban, bizonyos változásokat észlel a fesztivál törzsközönsége: régi ruháit kezdi kinőni, új arculattal próbál a felnőtt fesztiválok világában érvényesülni a marosvásárhelyi rövidfilm-szemle.
Több, mint négyszáz filmet neveztek be idén az alkotók, ami a tavalyi nem egészen háromszázhoz képest jókora ugrást jelent. Az már más kérdés, hogy az előzsűri csak eggyel több alkotást tudott a versenyprogramba bevenni, mint tavaly, így idén 57 rövidfilmnek drukkolt a közönség.
A szervezők ezentúl egy-egy országnak nagyobb teret biztosítanának a bemutatkozásra, elsőként a lengyel művészet volt a díszvendég. A lengyel rövidfilmeket főként a krakkói Etiuda Fesztivál anyagából ismerhettük meg, mert a versenyprogramban egyetlen lengyel alkotás szerepelt. Az első este levetítették Maciej Dejzer 300 mérföld a Mennyország című filmjét – a rendező lett volna a zsűri elnöke, de nem jutott el Marosvásárhelyre. Ugyanakkor rendeztek egy sajátos kiállítást lengyel művészek román filmek számára tervezett plakátjaiból, valamint Paszt Patrícia, Bocsárdi László és Anna Bogujska nagyszerű beszélgetése a mai lengyel drámába vezette be a közönséget.
A másik újítás a szervezők részéről az volt, hogy a versenyprogramon kívül igyekeztek minél több tematikus vetítést rendezni, ahol a benevezett, de az előzsűri szűrőjén fennakadt alkotások szerepeltek. Ezeket a blokkokat is kivételes, a versenyprogramot néha meghaladó érdeklődés övezte, így vetítették le a Filmtett–Duna Műhely alkotótábor filmjeit, késő este a Filmek felnőtteknek nevű válogatást, vasárnap délelőtt pedig gyerekeknek szánt animációs csomagot ajánlottak alternatív programként a közönségnek, amely mintegy kitekintésként (összehasonlításként?) a győri Mediawave és a prágai One World fesztiválok anyagából is láthatott válogatást.
Animation rules
A versenyprogramban dominált az animáció, így akár külön animációs kategóriát is lehetett volna indítani. Nemcsak mennyiségileg voltak az animációk meghatározóak, de a művészi igényesség, technikai kivitelezés és eredetiség mércéjét is egyértelműen magasabbra emelték. A nemzetközi zsűri (Goran Radovanovic szerb-montenegrói rendező, forgatókönyvíró, producer; Răzvan Rădulescu romániai író és forgatókönyvíró; Szekfű András magyarországi médiaszociológus és filmtörténész; valamint Xantus Gábor erdélyi filmrendező és operatőr) a fesztivál 500 dollár értékű nagydíját, amelyet Marosvásárhely városa ajánlott fel, Csáki László Napok, melyeknek értelmet adott a félelem című kréta-animációjának ítélte.
A Napok.... különös történet egy akár klasszikusnak is nevezhető szerelmi háromszögről, amely egy adott ponton négyszöggé bővül, ugyanis az ökölnyi kövek is fontos szerephez jutnak benne: a féltékeny férj előbb szikladarabokat etet meg feleségével és annak szeretőjével, úgy küldi őket a medencébe: fulladjanak. Csáki animációjának újszerűsége abban rejlik, hogy a film noir hagyományát követő történetet végletesen értelmezett (tábla)fekete-(kréta)fehér színekben kivitelezi. És a kétdimenziós szerelmespárból olaj lesz a medence mélyén, ami már a Napok... elején kívánatos állapotként jelenik meg.
Egy másik díjazott animáció az Amerikai Egyesült Állmok-beli Dawn Westlake klasszikusabb kivitelezésű alkotása, a Dottie: kislány, nagy hanggal. A Dottie… a gyerekrajzfilmek eszközeivel (egyenletes vonalvezetés, aranyoska figurák, megnyugtató-édeskés pasztellszínek) beszél egy némileg hátrányos helyzetű szöszke lánykáról, akinek hangjától osztálytársai elnémulnak, az üvegek megrepednek, a vonat pedig kisiklik. Ez elég nagy gondot okoz neki, akitől a tanító néni meg a múzeumőr (és általában a világ) a „csendes és meggondolt”, lánykákhoz illő magatartást várná el. Dottie aztán nyilván megment valakit, őt meg felmentik a vádak alól: Dawn Westlake animációja annyira túlfeszíti a didaxist, hogy iróniába hajlik át, mindezt kék-rózsaszínben. A jóízű iróniát a Román Rádiótársaság 5 millió lejes díjával jutalmazták, a dollárra átváltott tetemes összeg az Egyesült Államokban a rendezőt valószínűleg hasonlóképpen mosolyra fakasztja majd.
Az olaszországi Simone Massi Helytállás című animációja és a magyarországi Groó Diana Tarka képzelet – Renoir álma című kísérleti filmje kapták az Illyés Alapítvány 200 ezer forint értékű díját. Massi alkotása szabad rajzasszociáció, melyen a kezdő képből újabb és újabb világok bomlanak ki, midőn egy-egy vonalra vagy foltocskára ráközelít, a szépen kidolgozott átmenetek pedig addig követik egymást, míg az első jelenthez vissza nem ér. A Tarka képzelet egyfajta átmenet a kisjátékfilm és az animáció között: Renoir képekben sétál, és a modellt ülő nők, az őket kísérgető férfiak sorra szólnak a festő mesterhez. Az animációk között jó néhány kivételes alkotás szerepelt még, ezek valamilyen oknál fogva nem nyerték el a zsűri tetszését, hogy csak kettőt említsek: az angliai Richard Jack és Daniel Graves abba az izgalmas kérdésbe engedtek betekinteni, mit művelnek a biliárdasztalról lekerült golyók a játék végéig (Rockin’ and Rollin’). Az ugyancsak angliai Ignacio Ferreras pedig egy fölöttébb életrevaló öreg hölgy és a szörnyű halál küzdelmét mutatta meg, tévével és óriásbugyival.
Kisjáték
Cristian Nemescu „C” Block Story című kisjátékfilmjének ítélte a zsűri a Simó Sándor-emlékdíjat, melyet a szervező – a Maros megyei MADISZ – a Legjobb Diák vagy Elsőfilmnek ajánlott fel. Nemescut tavaly is díjazták az Alter-Native-on a Mihai és Cristina – élettörténetek című filmjéért: idén benevezett alkotása szintén a kamaszszerelemről szól, egy kis balkanizmussal megspékelve. A félénk Andrei általában a felvonóban találkozik a bájos szomszédlánnyal, Monicával, és mivel képtelen őt megszólítani, az erotikus telefonszolgálatnál érdeklődik arról, mi ilyen esetben a teendő. A vonal másik végén éppen anyja ül, innen származnak a bonyodalmak. Nemescu derűsen mesél erről a világról, ahol kamaszok és elfásult házaspárok gondjait egyaránt meg tudja oldani egy erotikus telefonszolgálat, no persze egy adag bölcsesség meg szerencsés egybeesés segítségével.
Az Alter-Native-on mindig nagy várakozás előzi meg a Duna Műhely-díj bejelentését, hiszen a legjobb régióbeli magyar alkotónak egy rövidfilm elkészítéséhez biztosított gyártási kapacitás jókora esélyt jelenthet egy kezdő rendező számára. Az idéni esélyesek ábécésorrendben: Bertóti Attila – Madzag, papír, olló (animáció), Hatházi András – Tetemrehívás (játékfilm), Makkai Bence – Holtvágány (játékfilm), Petke László – Ahogy Isten akarja (dokumentum) Vörös Balázs – „Jönnek is a világ minden részéről” (dokumentum). A nyertes Hatházi András és a Tetemrehívás, Arany balladájának fekete-fehér és néma, hol humoros, hol könnyező megfilmesítése, a kolozsvári főiskolás színészcsapat előadásában.
A játékfilmek közül a Magyar Filmlaboratórium által felajánlott díjat (3000 méter negatív előhívása) Mundruczó Kornél Kis apokrifje kapta. Mundruczó mintha kilépne a megszokott, nagyon konkrét városszéli környezetből, ami a Nincsen nekem vágyam semmitől a Szép napokig megjelent a filmjeiben, és ezzel a barna tónusú történettel – vagy inkább mozgóképes gondolattal – szimbolikus térbe ér a megsokszorozódó kisfiúval együtt, aki az egyediséget keresi az „egyformák” között.
A román Ion Puican Most dolgozz című látomása a munkanélküliségről és a munkaadó rendszer bürokráciájáról nyerte el a Minimum Party díját, a meghívást a 2004-es alkotótáborba. Egyetlen kísérleti filmet díjaztak, az angliai Billy Cowie és Liz Aggis kortárs táncművészeti alkotását, az Anarchikus variációkat, ami a Román Nemzeti Filmintézet elismerésében és 10 millió lejben részesült.
Dokumentum
Bár az Alter-Native-on az eddigi években sok kivételes minőségű dokumentumfilmet is láthattunk (a 2002-es nagydíjas például a kínai Day Yi Házikó című dokumentumfilmje volt), idén ez a műfaj valahogyan elmaradt a többi mögött. Kislány-szépségversenyhez, az őrkői cigányokhoz, a szép Segesvárhoz, női börtönhöz közelített a kamera. Érdekes módon egy olyan dokumentumfilm bizonyult minőséginek, amelyet sok szál fűz a fikcióhoz: Alexandru Solomon rendező Ion Luca Caragiale román drámaíró utolsó, Berlinben töltött éveit és a román író németországi recepcióját rekonstruálja A száműzetés kenyere című munkájában. A Bukarest-Berlin út, akárcsak Caragiale századelőjén kalandos, a berliniek pedig, bár elképesztően udvariasak, nem hallottak „nenea Iancu”-ról. Mint kiderül, Kelet-Berlinben a népek közötti barátság jegyében hajdanán könyvtár viselte Caragiale nevét, a Román Köztársaság pedig rögtön 7 kötetet ajándékozott a városnak, no meg egy bronzszobrot, amely kedélyesen és ismeretlenül tekint ma is a villamosokra. Solomon filmje interjúkból, régi fotókból és képeslapokból, a mai városok felvételeiből és Caragiale írásaiból készített kollázs a 20. század eleji és a jelenkori Berlinről és Bukarestről. Ennek a filmnek ítélték az Erdélyi Riport legjobb dokumentumfilmnek szánt, 10 millió lejes díját.
Megtorpanások
Az esténként vetített nagyjátékfilmek nem vonzottak akkora tömeget, mint tavaly, amikor a Valami Amerikára már a földön sem lehetett helyet kapni, igaz, egyetlen könnyed közönségfilmet sem tűztek ez alkalommal programra. Nem folytatta tehát útját az Alter-Native a tömegeket vonzó sikerrendezvény felé, amin úgy tűnt, tavaly elindult. Dyga Zsombor Tesója, valamint Fliegauf Benedek Rengetegje váltották ki a legnagyobb érdeklődést, és az előtérbeli visszhangok szerint a hozzájuk fűzött elvárásokat be is váltották. A román nagyjátékfilmek nem tartották azt a szintet, amit tavaly Cristian Mungiu Occidentje jelentett, bár egy elő-bemutatóra azért sor került: Călin Netzer Maria című alkotását hetekkel a hivatalos bemutató előtt levetítették a fesztivál keretében.
Az Alter-Native Fesztiválon többször felmerült a kérdés, hogy mivé váljon a fesztivál, tizenegy évvel a kezdés után? Maradjon meg továbbra is regionális fesztiválnak, amely az erdélyi közönség számára nyújt többé-kevésbé betekintést az európai filmművészetbe, a szakma számára pedig távoli színfolt, ahol esetleg fel nem fedezett tehetségeket, elfelejtett témákat lehet találni? Vagy változzon meg gyökeresen, a kortárs fesztiválok technikai és tartalmi szempontjait figyelembe véve lépjen tovább, kockáztatva, hogy a nagyon kis alkotók itt sem jutnak majd a nyilvánosság elé? Egy kamasz dilemmái – jövőre talán kiderül, melyik utat választja a szervező csapat.
