Stephen King-adaptációból kétféle van: vagy csapnivaló, vagy figyelemre méltó. Az 1408 inkább az utóbbi. Először 1999-ben adták ki audiobook formátumban, sajnos nem található meg sehol, viszont a történet vázlata igen, és az alapján egy olyan film készült, amely fura módon érdekesebb, mint a könyv.
Maga a sztori az egyszerű thriller/horror képlet alapján íródott: a főhős egy író (lehet más Stephen Kingnél?), aki állítólagos kísértetjárta helyeket keres fel, hogy ezeket jól kimagyarázván legendákat romboljon: ebből lenne majd a bestseller, hogy ő egyet kaszáljon vele, s mindenki vonulhat a maga dolgára. De amint lenni szokott, egy bizonyos hotelszoba megmutatja, hogy nem akármilyen ektoplazmából faragták, és szkeptikus főhősünket egy óra alatt velejéig meggyőzi, hogy a „kísérteni” szó nem csak huhogást és lánccsörgést jelent.
Ez így elég steril lenne, viszont itt lép a képbe Mikael Håfström rendező (akit az Ondskan/Evil kapcsán ismerhetünk), aki a szürke horrorból egy élvezhető thrillert teremt, és nemcsak az átlagnéző kap kindertojást. Az előzmények nem árulnak el túl sokat, egészen míg Michael Enslin (John Cusack talán eddigi egyik legjobb alakítása) meg nem kapja a hotelszoba kulcsát Gerald Olin (Samuel L. Jackson) hotelmenedzsertől, és belép az 1408-asba – ezután a film egy igazi spektrális Big Brotherré alakul át. Ismét meglepődhetünk: nem belezések lesznek, hanem a rendező a szoba majdnem minden elemét felhasználva olyan légkört teremt, hogy még Hitchcock is mosolyogna egyet a szája sarkából. A feszültséget úgy halmozza az emberben, hogy mindig tudja, mikor engedjen a gőzből egy keveset, nehogy átessen vele a ló túlsó oldalára. Kicsit enged, a racionalitás visszajön, amíg a hősünk/áldozatunk belebeszél a diktafonjába (a Twin Peaks agent Cooperje ismerős valakinek?), hogy aztán újratermelődjön bennünk a feszültség.
Håfström minden eszközt megragad, hogy ezt bennünk irányítsa: dinamikus vágás, fények (nagyon jól érzékelteti, hogy mikor veszi át a szoba az irányítást), speciális effektek (a falon levő képek életre keltése zseniális). Az operatőri munka is kitűnő, sokszor klausztrofóbiás érzés lesz úrrá rajtunk, máskor meg nem is vesszük észre, hogy mindez egy szobában, vagy talán az emberi agyban történik. Kiemelkedik a többi thriller közül, mert lépést tud tartani egy olyan, váratlan fordulatokat szerető közönséggel, amely évről évre, akárcsak egy újabb náthavírus, immunissá válik a plot-twistre. És ami még ennél is jobb, hogy ezt alig vesszük észre. Itt-ott persze az amerikai közönséget ki kellett elégíteni, erre szolgált az egyébként fél-happy ending, ami a könyvben nem szerepelt: a főhős testi és értelmi sérülésekkel éli túl a szobával való találkozást, és visszavonulva tengeti életét, mindig a szobáról mormogva.
Ezzel szemben a film korántsem tökéletes. Bizonyos történeti fonalak viszonylag kiaknázatlanok, a fehér ruhás, hosszú hajú lány itt is tiszteletét teszi, az Enslin apjával való találkozás is eléggé csiszolatlan (vagy ez hagyna helyet a majdani folytatásnak?), meg persze a nagy áldozat itt ismét egy gyerek, Enslin lánya, aki rákban hal meg, és életének utolsó perceit főhősünknek még egyszer át kell élnie, ha már így ujjat mert húzni az 1408-as entitással.
A thrillerek olyanok, hogy a természetfeletti kapja magát, lecsavarja az ember feje búbját, merítőkanállal egyet kavar azon, ami belül van, és kihalássza az összes rémálmodat. Azután meg eléd teríti, hogy még egyszer ugyanezt nyeld le, mint a köménymaglevest. És ez erre a filmre halmozottan igaz.
