A tékázásról, mint életérzésről az tud igazán jó filmet forgatni, aki valaha maga is foglalkozott ilyesmivel, és imádta is csinálni. Ezért is lett annyira különleges Csizmazia „Cheese” Gábor Volt egyszer egy téka című dokumentumfilmje, amelynek minden kockájában érezni, hogy pont abból a két alapvető összetevőből van iszonyúan sok benne, ami egy jó téka beindításához is elengedhetetlen: szívből és lélekből.
Talán az ezredforduló után született fiatalok kivételével mindenkinek megvan a maga kedvenc tékás élménye. A 80-as és 90-es évek VHS-korszakának virágázása alatt ezerrel pörgő, majd a 2000-es évekre kissé lecsendesedő, de a DVD-hullám, sőt még a Blu-ray úttörése alatt is kitartó üzletforma ugyanis amellett, hogy valaha igen jó befektetésnek bizonyult, jobb helyeken egyfajta kulturális misszióként is funkcionált az igazi filmbolondok számára. A munkájuk iránt elkötelezett tékások, akárcsak egy jó pszichológus, gyóntatópap, vagy éppen érdeklődő csapos, mindig figyeltek a kölcsönzőikre, és miután diagnosztizálták, épp milyen lelkiállapotban vannak, az ahhoz leginkább passzoló filmet írták fel nekik gyógyszerként. Jobb esetben tehát tékás nem akárki lehetett, hiszen – ahogy az a filmben is elhangzik – ez nem csak egy munka volt, hanem egy hivatás is. Egy olyan hivatás, amelynek mára átvette a helyét a különböző streaming-szolgáltatókon az a funkció, amely a felhasználó által kedvelt vagy megnézett tartalmak alapján válogatja össze az azokhoz hasonló filmeket, sorozatokat és egyéb szórakoztató műsorokat. Az online tékákból azonban kiveszett a személyesség és a filmek szeretete iránt való nemes elkötelezettség, ahogy sajnos a torrent és a Netflix azokat az időket is végleg eltörölte, amikor még egy szombat esti baráti filmnézésnek igazi, kézzelfogható varázsa volt.
Ez előtt a korszak előtt tiszteleg, és erre emlékszik vissza jó szívvel a Volt egyszer egy téka című remek, főként közösségi finanszírozásból készült dokumentumfilm. A rendező − az egykori tékás, Csizmazia „Cheese” Gábor, aki nem mellesleg A hetedik sor közepe filmes portál alapítója is – számára az apropót az a sajnálatos tény szolgáltatta, hogy idén januárban, huszonkét évnyi működés után végleg bezárta kapuit Magyarország egyik utolsó artfilm-kölcsönzője, az utóbbi időben már a Corvin mozi emeleti szintjén működő Odeon téka. Ezért a dokumentumfilmben megszólaltatott személyek nagytöbbsége a valaha itt dolgozó tékások és a törzskölcsönzők bázisából kerül ki. Mellettük tékásból lett rendezők (Miklauzic Bence) és egykor tékába járó rendezők (Pálfi György, Mátyássy Áron, Gigor Attila), forgatókönyvírók (Laska Pál), filmtudósok (Varró Attila), kortárs költők (Závada Péter), ismert médiaszemélyiségek (Hajós András, Kótai Misi, Puskás Peti) osztják meg gondolataikat, legtöbb esetben pedig személyes élményeiket az Odeon tékával kapcsolatban. Mindezt lazán, könnyedén, humoros és kikacsintós stílusban – ez a hangulat pedig a másfél órás dokumentumfilm egészére jellemző.
Önmagában ez a rengeteg vicces, színes és néhány esetben egészen meghökkentő sztori is lazítja a már talán kissé elavultnak, unalmasnak ható, ám egy ilyen típusú film esetében nehezen megkerülhető „beszélő fejek”-technikát, de Cheese gondosan ügyel arra, hogy ne csak a nosztalgiafaktorral azonnal megvehető nézőket tegye boldoggá. Az elmúlt bő húsz év során forgatott archív anyagok éppúgy változatosabbá teszik a vásznon látottakat, mint a tékás tematikában készült kult-filmekből (Shop-stop, Tekerd vissza, haver!) kiollózott jelenetek bemontírozása, vagy éppen a Rudolf Péter és Mucsi Zoltán vendégszereplésével készült kis epizódok, amelyekben a két, kiváló improvizációs képességéről is ismert színész a tékások és a kölcsönzők különböző típusait, fajtáit jeleníti meg. Hovatovább az alkotóknak sikerült megnyerniük a magyar szinkron legendás bemondóemberét, Bozai Józsefet is, aki remek orgánumával ezúttal a szokásos figyelmeztetés helyett épp arra szólít fel bennünket a film kezdetekor, hogy a Volt egyszer egy tékát nyugodtan vetítsük iskolákban, börtönökben, és ha egy mód van rá, még olajfúrószigeteken is.
Akinek pedig ez sem elég, annak a Volt egyszer egy téka még gyorstalpaló tanfolyammal is szolgál (rengeteg fun fact-tel), amelyben egy Simon Kornél által alakított, kissé bogarasnak tűnő professzor segédletével betekintést nyerhetünk a VHS-technológia történetébe, működésébe, térhódításának titkába, illetve abba a folyamatba is, hogy a technikai forradalom könyörtelen sebességében miként maradt le a VHS előbb a DVD, majd a Blu-ray mellett, amelyeket a 2010-es évekre gyakorlatilag szintén ellehetetlenítettek a streaming-szolgáltatók és a különféle torrent-oldalak. Azt pedig, hogy mennyire leáldozott a VHS uralta boldog békeidőknek, mi sem bizonyítja jobban, mint az az igencsak ötletesre és megmosolyogtatóra sikerült teszt, amelyben a film készítői a Z generáció digitális bennszülötteit, azaz most általános iskolás és gimis gyerekeket faggatnak arról, szerintük mit jelent a „tékába járni” kifejezés, vagy hogy megtudják-e mondani, hogyan működik egy VHS-lejátszó.
A Volt egyszer egy téka tehát amellett, hogy ezerfokon járatja a nosztalgiamotort, hasznos és informatív film is. Tele annyi pozitív energiával, jókedvvel, élettel, lelkesedéssel és szeretettel, hogy kifejezetten szívtelenség lenne negatív kritikával illetni. Ez a film ugyanis egy jó mozihoz illően beszippantja, elvarázsolja és feltölti nézőjét, kellemes emlékeket ébreszt benne az egykori tékázásokról, mindemellett pedig dokumentálja és megőrzi az utókor számára a tékás idők szépségét. És miközben hatására megfogalmazódik bennünk a kissé kétségbeejtő kérdés, hogy vajon mi történik a bezárt tékák – például konkrétan az Odeon – óriásinak számító VHS- és DVD-állományával, úgy búcsúzik egy, a filmkedvelők számára igencsak fontos korszaktól, ahogy kell. Méltósággal, vidáman.
