Tücskök ciripelnek, gallyak roppannak, abroncsos szoknyák suhannak az avaron, a messzi távolban pedig szünet nélkül hallatszik az ágyútűz moraja. A polgárháborús világtól elzárt, déli leányiskola csendes és monoton mindennapjai örökre megváltoznak, amikor az egyik lány a gombaszedésből egy sérült jenkivel tér vissza.
Miss Martha (Nicole Kidman) leányiskolájában már csak egy tanító és öt diáklány van. Azok maradtak csupán, akiknek nincs kihez és hová hazamenni, az iskola pedig viszonylagos védelmet nyújt számukra. Az oktatás ugyanúgy zajlik, mintha időközben nem pusztult volna el az a világ, amit eddig ismertek. A rend azonban megbomlik, amikor az egyik lány egy sérült katonát talál az erdőben. McBurney (Colin Farrell) az ellenséges oldalon harcol ugyan, de mivel a lábán súlyos seb éktelenkedik, Miss Martha úgy dönt, hogy nem lenne keresztény dolog ilyen állapotban átadni őt a hatóságoknak. Így lesz hirtelen egy ismeretlen férfi a leányiskola lakója, ami már az első naptól kezdve teljesen felbolygatja a status quót. McBurney pontosan tudja, hogy egyetlen esélye a túlélésre az, ha egyenként elcsavarja az összes lány és nő fejét, akik egzotikus élőlényként csodálják és zsongják körül a férfit. Persze vigyáznia kell, hiszen muszáj ártalmatlan bárány képében tetszelegnie ahhoz, hogy Miss Martha ne dobja ki a biztonságot jelentő intézményből. A folyamatos játszadozás ugyanúgy kedvelt tevékenysége a katonának és az intézmény lakóinak is, a kérdés csak az, hogy ebből ki fog kikerülni győztesen.
Sofia Coppola filmtörténetet írt, amikor a Csábításért az idei Cannes-i Fesztiválon átvette a legjobb rendezőnek járó díjat. Coppola a második női rendező, aki elnyerte a nívós elismerést (az első Julia Szolnceva volt, aki 1961-ben kapta meg a díjat Povest plamennykh let / Chronicle of Flaming Years című filmjéért). Az esemény eszmei értékét növeli, hogy 56 év szünet után egy olyan rendezőnő kezébe került a díj, aki filmjével elegánsan és emlékezetesen fordította visszájára a filmekre jellemző férfitekintetet.
Thomas Cullinan 1966-os regényéből először 1971-ben készült film Clint Eastwood főszereplésével (A tizedes háreme), ám a rendezőnő egyértelművé tette, hogy az általa rendezett film az eredeti regény adaptációja, nem pedig a ’71-es film remake-je. Ennek a kijelentésnek nagyobb a fontossága, mint azt elsőre gondolnánk, ugyanis Coppolát épp az motiválta a The Beguiled újbóli adaptálására, hogy újra elmesélje a történetet – ám ezúttal a nők szemszögéből.
Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy ebben a filmben a male gaze helyett a female gaze dominál, mint az a kétperces jelenet, amelyben Miss Martha hosszasan mosdatja egy vizes ronggyal az eszméletlen McBurneyt. A kamera lágyan pásztáz végig Colin Farrell felsőtestén és combjain, mindeközben néha elidőzik a férfi testén csillogó vízcseppeken. Nem tudok elképzelni egy olyan férfi rendezőt, aki ilyen érzékletesen és mondhatni merészen be tudta volna mutatni azt, hogy a hirtelen érkezett férfi jelenléte hogyan ébreszti fel újra a leányiskolában élő nők évek óta szunnyadó szexualitását.
Nem a férfifantázia beteljesülésén van a hangsúly – a magányos katona hirtelen egy rakás gyönyörű nő körében találja magát – hanem azon, hogyan zavarja össze a leányiskola lakóinak eddigi dinamikáját a másik nem képviselője. Hirtelen újra előkerülnek a dobozban porosodó ékszerek, a rengeteg mosástól agyonkopott ruhákat felváltják a habos-babos ünnepi ruhák, ráadásul az eddig egymással jól kijövő kisasszonyok hirtelen sokkal többször szólalkoznak össze, mint azelőtt. Az egyik ikonikus jelenetben McBurney a vacsoránál megdicséri a pitét, ekkor Alicia (Elle Fanning) büszkén közli, hogy ő sütötte, mire Edwina (Kristen Dunst) rávágja, hogy az ő receptje alapján, és onnantól kezdve az asztalnál ülő lányok mind rákontráznak valamivel. A Csábítás egyik bravúrja abban rejlik, hogy bár az atmoszféra kissé paranoid és klausztrofóbikus, az ehhez hasonló jelenetek remekül oldják a feszültséget.
A casting nagyon erős, Nicole Kidman már megint kifogástalan a ház úrnőjeként, ellentmondást nem tűrő stílusával egyértelműen ő a domináns karakter, nem pedig McBurney. Colin Farell az ártatlan kiskutyától az agresszív vadállatig mindent eljátszik a másfél óra alatt, a fényes hollywoodi karrier előtt álló Elle Fanning unatkozó és hormontúltengéses kamaszként pedig gyönyörű és veszélyes. Coppola „múzsája”, Kristen Dunst nem tud a sok izgalmas karakter mellett kiemelkedőt alakítani, bár ez annak köszönhető, hogy Edwina a lehető legtipikusabb naiva-figura.
Az 1971-es film rendezője, Don Siegel úgy fogalmazott egyszer, hogy ez a történet „a nők azon alapvető vágyáról szól, hogy kasztrálják a férfiakat”. Sofia Coppola egy ehhez rendkívül hasonló mondatot helyezett a férfi főszereplője szájába, amelynek elhangzásakor nevetésben tört ki a moziterem. Innen is látszik, hogy ugyanazt a történetet mennyire másképpen értelmezheti két alkotó, és pont ezért vannak olyan helyzetek, amikor megéri újra elővenni egy régi klasszikust. Coppola filmje nem egy feminista girl power-kiáltvány, egyszerűen csak egy olyan film, amelyben a női szemszög kicsit hangsúlyosabb, mint a férfi – és így lett A tizedes háreméből „A hárem tizedese”.
