A Tarzan legendája részéről akár tisztelendő is lenne, hogy nem a jól ismert, „hagyományos” Tarzan-történettel rukkol elő: a film a civilizációba szinte teljesen visszilleszkedett Greystoke-örökös, John Clayton története, Tarzan-alteregója csak flashbackekben és a fináléban bukkan fel. Csakhogy nem elég bátor ahhoz, hogy önmagában is koherens, eredeti történetet meséljen el, és ezzel saját Tarzan-univerzumot teremtsen, ehelyett egy steril kalandfilm-kivonatot kapunk, a Tarzan-márkanévvel ellátva.
Isten bizony, nem gyűlölöm a CGI-t. Ha megvan a helye, és megvan a technikai csillogás mögött a tartalom is, nyugodtan használjuk. De amikor egy film szereplőinek, díszleteinek, történetének nagyrésze kizárólag egy számítógép képernyőjén létezett, akkor nagyon igényesnek kell lenni, és találékonyan kell tudni használni azt a fránya animációt. Ellenkező esetben a CGI cirkuszi mutatvánnyá silányul, és az történik, mint a Tarzan legendája esetében: a vásznon látható jelenetben egy gorilla átölel egy elvadult gyereket, és érthető, hogy a film készítői nem akartak egy valódi gyereket egy valódi gorillával összeereszteni. Csakhogy mind a gorilla, mind a gyerek elég rajzfilmszerűen sterilre renderelt CGI-kreálmány, ezzel pedig az egész jelenet erejét veszti, a néző képtelen elhinni, hogy a jelenet bármelyik szereplője valódi.
Emiatt volt az egész film alatt az az érzésem, hogy mindjárt felcsendül az animált dzsungelben Phil Collins andalító énekhangja, ugyanis az Edgar Rice Burroughs eredeti írásai alapján készült Tarzan legendája a számtalan korábbi Tarzan-inkarnáció közül leginkább a Disney-verzió folytatása, hangvételében és karaktereiben, valamint nevetségesen rajzfilmszerű akciójeleneteiben egyaránt.
Arról nem is beszélve, hogy a film dramaturgiájával nagyon mellélőttek a készítők: az a döntés, hogy a már felnőtt, civilizált Tarzannal indul a film, akár jól is sülhetett volna el. Az előzetesnyi hosszúságú flashbackek azonban sokkal mozgalmasabb és érdekesebb részei ennek a történetnek, mint a film jelenje. Ráadásul a vágó sem segíti elő a néző dolgát, némely jelenetnél olyan hirtelen történik a váltás, hogy nehéz eldönteni, hogy akkor most flashbackben vagyunk vagy sem.
Ráadásul azzal a megoldással, hogy nem az „eredettörténetre” helyezi Yates hangsúlyt, hanem egy kész, kifejlődött (bocsánat, nem tudom másnak nevezni) szuperhőst kapunk kézhez – ez a film nem a Tarzan: Kezdődik – megköveteli a nézőtől, hogy a film során felmerülő kérdéseket (például: egy dolog, hogy kommunikál a gorillákkal, de akkor Tarzan ebben a világban többezer bölényt is képes hadseregként irányítani egy tengerinek induló csata megnyerésére?) megválaszolatlanul hagyja.
Márpedig ahhoz, hogy legalább egy valamivel több, mint másfél órás filmben ne röhögjek fel a klimaktikusnak szánt finálé kellős közepén, valamiképp alá kellene támasztani a számítógéppel animált képsorokat. Másképp azt fogom gondolni, hogy a forgatókönyv a saját ötlettelenségéről akarja elterelni a néző figyelmét egy elfuserált, de blockbuster számára kötelező csatajelenettel.
Filmünk fő szereplői is ennek a pocsékul felépített, klisékből és más filmek jeleneteiből összekollázsolt forgatókönyvnek esnek áldozatul: az ifjabbik Skarsgard teljesen jó arc is lehetne, csakhogy Johnnak hívják, és csak annyit tudok a karakteréről, amennyit az előző néhány évtized Tarzan-filmjeiből leszűrtem; Margot Robbie ügyesen mondja fel a semmitmondó dialógusokat, és még némi kémia is érezhető Skarsgrad és közötte, csakhogy szerepe szerint ő egyszerűen csak szőke és megmentésre vár, Samuel L. Jackson és Cristoph Waltz pedig Tarantino filmjeiben megismert, ám itt a korhatár-besorolás miatt sterilre butított, megszokott figuráikat hozzák.
Amíg nem láttam a Tarzan legendáját, nem tudtam, hogy mennyire nem akarom Samuel L. Jacksont Tarzan-háton indalovagolni. Nem tudtam azt sem, hogy mennyire nincs kedvem idén a második (és a második legjobban sikerült) „élőszereplős” Disney-rajzfilm adaptációra, amit egy-egy 300-szerűen felépített és animált csatajelenet helyez keretbe és próbál meg „felnőttessé” tenni.
Tarzan legújabb legendája helyett a George, az őserdő hőse című 1997-es műremek megnézését ajánlom, abban legalább az oroszlán igazi. Bár ennyi, ha az ember cirkuszi szórakoztatásra vágyik.
