A fekete bojtár nem jó film. Nem is biztos, hogy film. De ha film, akkor sem jó.
A berni követ, a Félvilág, vagy akár A fekete múmia átka azt bizonyították: van szusz a magyar tévéfilmben, van értelme csinálni és nézni ezeket, sőt, alkalomadtán a mozis alkotásokkal is versenybe tudnak szállni, akár az „ellenfél” pályáján is – pláne, hogy ma már úgyis minden digitálisan készül, és szinte tökmindegy, hogy hol vetítik, ha működik a sztori. A fekete bojtár pedig ennek a cáfolata: egy tévéfilm, ami sem moziban, sem tévében nem működik. „Pedig az ötlet jó volt” – szokott következni általában az efféle negatív felütés után, hátha valami pozitívumot ki lehet kaparni a hamuból. Itt sajnos még ezt sem lehet elmondani. A film ugyanis két, egymással ugyan köszönő viszonyban levő, de mégis teljesen más irodalmi alkotást próbál beoktrojálni egy nyögvenyelős másfélórába: Móricz Barbárokját és Sinka István Fekete bojtár vallomásait.
Bodri juhász helyett tehát most Sinka juhászunk van (Adorjáni Bálint), aki a (nem igazán pusztának tűnő, de egye fene) puszta kellős közepén szinte ugyanolyan ízes, 21. századi pesti (városi) akcentussal beszél, mint a film többi színésze. A kvázi-Sinka-életrajzi elemekből építkező „sztori” első felébe még egy-egy megerőltetett tájszólást is ékel, karaktere időnként pedig a saját versét szavalja. Miután megölik (ne kiabálj, hogy spoiler, mert benne volt az irodalom-tankönyvben!), a felesége (Bánovits Vivianne) veszi át a stafétát, és szaval tovább, könnyes szemekkel. Ügyesek, próbálkozik a két fiatal színész ugyan, de nem igazán van, amivel. A suta sorok közt ugyanis semmi szubtextus, semmi dráma, semmi izgalom nincsen, így aztán a párbeszédek csak amúgy lustán, hiteltelenül legördülnek a színészek ajkáról. Sőt, a filmnek még egy teljesen felesleges narrátora is van (Székely B. Miklós), aki időnként papírízűen elmeséli, amit inkább látnunk kellene. S a papírízű itt nem túlzás: konkrétan úgy tűnik, mintha papírról olvasná a szövegét, legalábbis erre utal az, ahogyan időnként maga elé sandít. Még Reviczky Gábor a leghitelesebb az – ugyebár – barbár szerepében, de ő meg nagyon keveset van a vászn képernyőn: a némileg izgalmasabb Móricz-cselekményszálra ugyanis a filmnek csak egészen a végén kerül sor, miután már kellőképpen kikészült a néző a semmit nem kínáló Sinka-„felvonástól”.
Általában rákfenéje a magyar filmeknek, hogy nehezen tudnak egy, a jelenkor Budapestjétől eltérő miliőt megteremteni, s ez százszorosan sújtja A fekete bojtárt. Sem dramaturgiailag, sem színészileg, sem képileg, de még hangilag-zörejileg sem tud egy hiteles tanyai világot felépíteni, a két világháború közti puszta meghal és nevetségessé válik a tévéképernyőn, s ezen nem segít sem a belógó mikrofon, sem a komp öntöttvas rámpája által biztosított (r)enyhe anakronizmus. A szomorú az, hogy a forgatókönyvíró Pozsgai Zsolt már egyszer tett egy ugyanilyen hamvába halt kísérletet két éve, rendezőként, Földindulás címmel. Erősen kínlódom, hogy bár egyvalamit kiemeljek, ami értéket jelenthetne a filmben, de egyszerűen képtelen vagyok. Persze, biztos lesz, aki így is tapsikol majd ennek a filmnek, mert valamiféle teljesen kontextusidegen népiesch kritériumokat ügyesen kipipál, de attól még egy inspirálatlan katyvasz marad. Ami hatalmas kár, mert most egy ideig biztosan senki nem akar nekifutamodni Móricznak, pedig lenne értelme.
Körülbelül az ilyen filmekről beszélhetett Szörényi Levente, amikor azt mondta, hogy „Elegem van abból, hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Elegem van a fércművekből.”
