15 év múltán minden idők legostobább férfimodell(kötőjel)divatikonja visszatért a nagyvászonra, hogy újabb fárasztóan abszurd kalanddal borzolja az idegeinket. Az új Zoolander-film ugyan kétségtelenül viccesebb, mint a 2001-es első rész, újdonságértékéről azonban legfeljebb olyan szinten beszélhetünk, mint a címszereplő különböző arcai esetében.
A divat világát kifigurázó vígjáték egyik visszaköszönő poénja ugyanis épp arra épít, hogy a narcisztikus hajlamokkal jócskán megáldott Derek Zoolander annak köszönheti fényesen felfelé ívelő karrierjét, hogy rendre ugyanazzal az ábrázattal szédíti meg közönségét, ám ennek ellenére mindenki az ezerarcú tehetséget látja benne. A „Kék Acél" vagy a „Magnum" fantázianevet viselő arckifejezések közt azonban − ahogy arra a második részben fel is hívják a figyelmet − csak mikroszkopikus szinten (vagy talán még így sem) észlelhetők különbségek. Valami ilyesmi igaz Ben Stiller hősének első és második kalandjára is.

Az első részhez hasonlóan ezúttal is kettős kiváltó eseménnyel indít a film. 2001-ben a divat világában az jelentett hatalmas törést, hogy a maláj elnök beszüntette a gyerekmunkát, valamint felemelte a minimálbér összegét az országában, megfosztva ezzel a különböző ruhatervező multivállalatokat az olcsó és kizsákmányolható munkaerőtől. Derek Zoolander életének egyensúlyát pedig ekkortájt az zökkentette ki, hogy az ádáz divatdiktátor, a Will Ferrell által életre keltett Mugatu őt szemelte ki, hogy egy LSD-triphez hasonló agymosás után parancsra meggyilkolja a maláj elnököt. 15 évvel a Mugatu felett aratott győzelem után azonban ismét súlyos csapást szenved el a kifutók világa, valaki sorra gyilkolja a popsztárokat, akik haláluk pillanatában rendre rejtélyes hasonlóságot mutató szelfiket posztolnak a neten. Mivel pedig a fura önarcképeken a divatrendőrség ügynöknője (Penélope Cruz) Zoolander egyik híres védjegyére ismer, bevonja a nyomozásba az azóta remete(rák)életet folytató exmodellt.

Egy véletlen találkozás folytán Derek és az azóta „eltorzult" arcú Hansel (Owen Wilson) útjai újra keresztezik egymást, így ezután gyakorlatilag műszaki pontossággal záporoznak az őrültségben egymásra licitáló agyament fordulatok, a film végére pedig eljutunk Derek és Mugatu második nagy összecsapásához, amelyben egy meglehetősen mulatságos, a régebbi James Bond-filmek antagonistáinak szónoklatát idéző, ördögi nagymonológ is helyet kap az első rész dobócsillag-megállítós jelenetének jóval bizarrabb megidézése mellett. Ben Stiller pedig úgy tűnik, 2016-ra sem vesztette el befolyásos státuszát az Álomgyárban, ugyanis a Zoolander 2. tobzódik az olykor kacagtató (Kiefer Sutherland, mint Hansel háremének egyik terhes „asszonya"), olykor nosztalgikus (Billy Zane, mint a Dereket és Hanselt a divat világába visszahívó követ) sztárcameókban, így még az is kiderül, miért nyilatkozta azt 2001-ben Hansel, hogy annak ellenére nagyra tartja Sting munkásságát, hogy bármikor is belehallgatott volna a számaiba.

A filmet íróként és rendezőként is jegyző Stiller egyébként az azóta sajnálatos módon elhunyt komikus kollégájának, Drake Sathernek ajánlja a Zoolander 2.-t, akivel 1996-ban együtt álmodták meg az első rész alapjait jelentő rövid bohózatot, melyet a VH1 zenetévé divatgáláján adtak elő. Sather hiánya ellenére azonban a második rész írócsapatának tagjai is az infantilis, ám ennek ellenére mégis önironikus humorból doktoráltak közül kerültek ki. Stiller a már az első rész felett is bábáskodó John Hamburg mellett, a Jim Carrey-mozikon edződött Nicholas Stollerrel, és az eddig inkább színészként ismert (ám például a szintén Stiller nevével fémjelzett Trópusi vihart is íróként jegyző) Justin Theroux-val karöltve dobta össze az első rész sztorijának vázát viszonylag kreatívan, merészebb humorral és célirányosabb, akciódúsabb cselekménnyel újrahasznosító forgatókönyvet.

A kifizetődőnek bizonyuló, franchise-zá fejlődő vígjátékok esetében Hollywoodtól sosem volt idegen ez a fajta kreatív újrahasznosítási kísérlet (lásd a Másnaposok- vagy a Vakáció-széria egyes fejezeteit), viszont akármilyen nagyokat is röhögtünk a Zoolander 2. alatt, eredetiség híján valószínűleg mégsem ez a film lesz az, amely Ben Stiller rendezései kapcsán először eszünkbe jut. Persze, lehet, hogy csak a közönség azon kis rétege gondolja így, akik az ehhez hasonló őrültségek mellett szívesen találkoznának gyakrabban Stillernek azzal az oldalával is, amit 1994-ben mutatott a Nyakunkon az élet (Reality Bites) című nemzedéki közérzetfilmjével.