Aaron Sorkin forgatókönyvíró, Danny Boyle rendező és Michael Fassbender triója felülírja az unalmassá vált hollywoodi életrajzi filmek formáját az Apple-alapítóról szóló mozijukban: nem egy Wikipedia-szócikket vázolnak fel, vagy pátosszal kenik agyon szereplőjüket – ahogy tette a 2013-as Jobs –, hanem olyan elbeszélői struktúrát használnak, amely inkább a színházhoz áll közel: három „felvonásban”, avagy kinyújtott óriásjelenetben dramatizálják az ikonikus figura ellentmondásos személyiségét. Habár a kétórás filmet nemes egyszerűséggel Steve Jobsnak keresztelték, nézése közben többet tudhatunk meg az emberi természetről, mint Steve Jobsról vagy a tech businessről.
Az első szegmens 1984-ben játszódik, Jobs a Macintosht készül bemutatni a cég társalapítójával, Steve Wozniakkel (Seth Rogen), állandó marketinggurujával, Joanna Hoffmannal (Kate Winslet) és az egyik alapfejlesztőjével, Andy Hertsfelddel (Michael Stuhlbarg). Amint nagyban folyik a nyitórendezvény előtti sürgés-forgás, betoppan Jobs exnője, Chrisann (Katherine Waterson), aki sikertelenül próbálja meg újra rávenni Steve-et, hogy végre ismerje el, hogy ő az apja öt éves kislányának. A perceken át tartó jelenet után a kamera már Steve és az éppen aktuális Apple-vezérigazgatóval, John Sculley-val (Jeff Daniels) szócsatázik. Ugyanezek a real time-hatású jelenetek kétszer is megismétlődnek: 1988-ban, a NeXT első prezentációja előtti felhajtáskor, illetve az iMac 1998-as bemutatóján. Ezek alatt végig Jobsra tapad a kamera és látjuk komplex interakcióit kollegáival, illetve lányával.
Fassbendertől megszoktuk a profizmust, játékában átütően képes adni a saját zsenialitástól szédült, kvázi-pszichopata innovátort, aki soha nem volt képes személyes és profi kapcsolatait hosszútávon fenntartani. Fassbender one man show-jában egyszerre tud szimpatikusnak és kegyetlennek tűnni ugyanazzal az arccal, kiváltani a nézőből bólogatásokat a felmondott életbölcsességekre és ellenszenvet az aljas húzásaira. A többi szereplő nem kap mélyebb dimenziót, katalizátorként működnek, hogy a velük levő interakció során Jobs személyiségének újabb aspektusait domborítsák ki.
A film legdinamikusabb konfliktusa mégis az apa-lánya viszony marad, amely a nagy (életrajzi) hiátusokkal dolgozó sztori ellenére ad egy fejlődési ívet Jobs figurájának. Ahogy egyre inkább elfogadja őt, közelebb engedi magához, és megpróbálja beleélni magát – a kezdeti elutasítás ellenére – az apa szerepébe, annyira „váltja” meg őt egyre inkább a film is. Nyomon követhető, amint interakcióik során a kezdetekben megismert, saját maga által kreált álbölcsességekkel igazolt ignoranciáját levetkőzi, és belátja mulasztásait, úgy szakmai, mint magánéleti téren. Ez a felismerés pedig a haláláig kitartó sikeréhez vezet. A filmben ez lenne az iPod bemutatója, a kütyü, amely „száz meg száz dalt csempész lánya zsebébe”, de ebből már csak egy apró részt láthatunk, the rest is history – ahogy mondják: médiahiszti övezte újabbnál újabb Apple-termékek, „na, kié az első új iPhone?”-riportok, „ennyiért veszed, ennyiért csinálják Ázsiában”-posztok.
Hogy tényleg „megváltoztatta-e a világot” Steve Jobs, arról nem szól film – szerencsére –, de mindenképpen egy jóval árnyaltabb képet nyújt a film piedesztálra emelt ikonjáról. Ha eltekintünk Boyle és Sorkin filmjének alanyának kilététől, akkor egy nagyon jó történetet kapunk, amely az emberi tökéletlenséget ünnepli. És látszik, hogy inkább erre törekedett a duó, már csak onnan is, hogy aki mondjuk nem ismeri részletesebben Jobs munkásságát, életét és annak fordulatait, főbb állomásait, akkor nehézkesen tudja életrajzi filmként nézni a Steve Jobsot, ugyanis néha csak jelzésszerűen vannak megemlítve a három nagy szegmens között történtek, mégis feltételezi a film, hogy nézője ismeri ezeket az infókat. Gyorstalpalónak meg lehet nézni szintén a Jobs-imázst relativizáló, kissé elfeledett, de annál részletesebb és pontosabb dokumentumfilmet, a Steve Jobs: The Man in the Machine-t.
