Az idei külföldi Oscar-kategóriában is jelölt német filmnek több mint beszédes címe van: A bukás. Ennél lényegre törőbb összegzést a második világháborúhoz vezető (össz)német ideál sorsáról nem is hozhattak volna. Az viszont jelzésértékű, hogy a nézői elme egyszerűsít, redukál, és rég nem a második világháborúra, a német haditechnikára asszociál a cím/film hallatán, hanem így szól a pénztárnál: „A Hitler-filmre kérek két jegyet."
Persze, ezt a gondolkodásmódot elősegíti a magyar forgalmazásban szórt filmplakát is, amely a Bruno Ganz alakjában megmutatkozó Führert idézi kísérteties hasonlósággal. És megrökönyödéssel ugyan, de kénytelen vagyok azt is belátni, hogy bizonyos nézők számára ez a film lehetőség a történelmi imagináriusuk megjelenítésére, egy olyan egyéni szemlélet vizualizálására, amelyben a jelzett figura központi pozíciót foglal el. Hogy ez mi módon is vált lehetővé, hadd ne legyen a mi tisztünk felfejteni, itt és most – bár logikájában erősen emlékeztet a Trianon kiindulópontú, hallucinogén diskurzusra, amelyhez többünknek volt szerencsénk az elmúlt időszakban.
Szóval, a megkerülhetetlen és egyszersmind eldöntendő alapkérdés A bukással kapcsolatosan: Hitler-film vagy sem Hirschbiegel rendezése? Történelmi panoráma, netán dokumentarista történelmi nyomozás, avagy életrajzi film, esetleg portré, nyakkendőben? Könnyű lenne rávágni, hogy egyik vagy másik, netán mindenik: A bukás viszont megérdemli, hogy ne visszakézből mérjük fel sajátosságait. És ezen a ponton jelzem is: filmpoétikai megoldások ide, színészvezetés oda, jelzett mozi tiszteletet parancsol könyörtelen következetességéért, amellyel a jelenkori német történelem tulajdonképpen felfoghatatlan történéseit nemcsak monstruozitásukban, de egyszersmind szükségszerűségükben mutatja meg.
A film egy két-három perces, jelzetten visszaemlékezés-szerű dokumentumrészlettel zárul, amelyben egy törékeny, ősz hajú hölgy beszél. Ő Traudl Junge, aki Adolf Hitler egyik titkárnője volt 1942 és 1945 között, és akinek személyes visszaemlékezés-kötete szolgált a forgatókönyv alapjául. Junge asszony arról beszél, hogy hosszú éveknek kellett eltelnie a háború után, míg ő – a nemzetiszocialista rendszer és nómenklatúra megannyi tagjához hasonlóan – megértette a történteket teljes valójukban, és ezen túlmenően a saját, azokban játszott szerepét is értékelni tudta. Addig a pontig a jótékony össztársadalmi feledés, a poszttraumatikus reflexek átsegítették őt is a zavaros helyzeteken, de egyszercsak nem volt tovább. Junge asszony 2002-ben tisztában van azzal, hogy felmentés nem lehetséges számára, számukra: pókhálószerű hajkoronája alól annyit üzen, hogy megbocsátani nem, de megismerni és szembesülni minden túlélőnek és utánuk jövőnek kutyakötelessége.
A bűnös, akit nem érhet el sem a büntetés, sem a bocsánat: valahogyan így összegezhető A bukás filmelbeszélői szemszöge, hisz a fiatal Traudl Junge szemével látunk a legtöbbször, ám ezt az ifjú, naiv szempontot sötétre színezi a fentiekben összegzett keserű tudás – és ez persze nem független attól, hogy a történtek végkimenetele minden néző számára jól ismert. Traudl, a fiatal müncheni lány főként táncolni szeretne a harmincas évek Németországában, ám egyedülálló édesanyja és nővére nem a legbiztosabb családi háttér. Magyarra fordított visszaemlékezés-kötetében olvasom, hogy apja, aki otthagyta a családot, tevékeny tagja volt a nemzetiszocialista trendnek, és különben is, sokan benne voltak, megtűrték, kedvelték, de legrosszabb esetben is közömbös volt számukra a mozgalom. Traudlt tehát nem éri sokként a belsőkörös náci vezérkar, amellyel kapcsolatba kerül, midőn a titkárnői versenyvizsgán a Führer őt választja ki: gáláns, jó humorú pasasok, akik időnként mattrészegre isszák magukat, és különben rettegnek Hitlertől, de hát ez rendjén is való, nem?
A film javarésze az orosz bevonulás előtti néhány napra fókuszál, 1945 Berlinjében, a fővezéri főbunkerben vagyunk, egy csodálatosan szervezett földalatti központban, ahol esténként szól a dzsessz, két bombatámadás között a führeri németjuhász napi sétáját teljesíti, és Hitlernek csinos kis meggyszínű kanapéi vannak a budoárjában. Ebbe a hermetikusan elzárt világba zuhannak be a külvilág hírei és hírnökei: hierarchiában megrozsdásodott tábornokok és hisztérikus fiatal tisztek, valahányan a menthetetlen vereség tudatában. Egy, csak egy a legény a gáton, aki tudja, hogy a megtizedelt seregek és lelőtt repülőgépek dacára a német ügynek győznie kell: a középkorú, remegő kezű, jóságos Führer. A bukás brilliánsan és szinte tettenérhetetlen stratégiákkal sejteti meg velünk azt a mechanizmust, amelynek révén katona és civil, anya és titkárnő behódol a bajuszkás államfőnek: gondolom, ha Foucault élne, garbójába dörmögné, hogy igen, valahogyan így születik meg a hatalom, viszonyhálózatok bonyolult összefüggésrendszeréből. Aki kedveli a történelem pikantériás részleteit, A bukásban képet alkothat Eva Braun oly sokat csócsált személyéről, és kulcsot kaphat Magda Göbbels görög tragédiákba illő tettéhez, ahhoz, hogy mi segíti őt hozzá hat gyermeke megmérgezéséhez. Amúgy a film valahány figurája valós személyről mintázott, a film végén egy-egy kocka erejéig mindannyiuk további sorsáról értesülünk.
Egy előadáson hallottam arról, hogy a bíróság elé állított, egykor komoly felelősséggel bíró náci döntéshozók egyike egy dologra emlékezett vissza egy olyan nappal kapcsolatosan, amikor a zsidó népirtást illetően végzetes határozatot hozott: golfozni volt, mondta, több kitűnő barát társaságában. A bukás háborús történelmi film, rengeteg robbantással és tömeges öngyilkossággal fűszerezve. Ezeken túlmenően azonban érzékeny pszichológiai látlelet azokról, akik golfozás közben gázkamrákról csevegtek, és ilyenként meglehetősen plasztikus filmes magyarázat a mardosó kérdésre: hogyan történhetett mindez a német kultúrában, kultúrával meg? Hogy is szokták mondani: az igazi gonoszság a velejéig köznapi?
