Valami pisztolyos – Steven C. Miller: Marauders

2016. szeptember 2.

Vannak azok a filmek, amelyeknek már a nézési körülményei is jelentőségesek, a Marauders vetítése is ilyen volt: miután elmondtam a kasszáskisasszonynak, hogy melyik filmre kérem a jegyet, meg sem néztem a kapott bilétát, beirányítottak egy terembe, ahol épp kezdődött a film, megjelent egy péppé vert arcú Miles Teller, és én azt hittem, élvezni fogom ezt a filmet...

Csak Phil Collins hiányzik – David Yates: The Legend of Tarzan / Tarzan legendája

2016. július 12.

A Tarzan legendája részéről akár tisztelendő is lenne, hogy nem a jól ismert, „hagyományos” Tarzan-történettel rukkol elő: a film a civilizációba szinte teljesen visszilleszkedett Greystoke-örökös, John Clayton története, Tarzan-alteregója csak flashbackekben és a fináléban bukkan fel. Csakhogy nem elég bátor ahhoz, hogy önmagában is koherens, eredeti történetet meséljen el, és ezzel saját Tarzan-univerzumot teremtsen, ehelyett egy steril kalandfilm-kivonatot kapunk, a Tarzan-márkanévvel ellátva.

Reneszánsz előtt – Duncan Jones: Warcraft: A kezdetek

2016. június 13.

Azeroth békés, virágzó, emberek lakta világába egy portálon keresztül megérkezik az Ork Horda. Büdösek, nagyok és csúnyák, emelett lételemük a háború, így hát elkerülhetetlenné válik a két faj összeütközése, ahol kardok és harci kalapácsok csörögnek, csontok törnek, izmok szakadnak... Megérkezett az első nézhető (és helyenként kifejezetten szórakoztató) videójáték-adaptáció, a 2006 óta készülő Warcraft.

Komplexusos álpróféták párbaja – Zack Snyder: Batman vs. Superman: The Dawn of Justice / Batman Superman ellen: Az igazság hajnala

2016. március 27.

Közhelynek számít képregényes körökben, hogy a DC karakterei rendszeresen apa-komplexusokkal küzdenek: Batman és Superman is korán megárvult, aztán egész szuperkarrierje során apjának nyomdokain akar haladni. A legújabb DC-filmen azonban nem csak a sztori szintjén érződik az elődök görcsös utánzása: a Marvel aranytojásokat tojó tyúkjai, a Bosszúállók sikerét látva a konkurens stúdió is úgy döntött, ideje hadba állítani az Igazság Ligájának tagjait, és szembeszállni a Marvel egyeduralmával, de elvonatkoztani, egyedi tartalommal feltölteni saját szupercsapatukat nem sikerült.

Remekbe szabott jóvátétel – Tim Miller: Deadpool

2016. február 16.

Végre igazán felnőttkorba érkezett a szuperhősfilmek műfaja, és most nem arra gondolok, hogy sötét, kilátástalan, netán iszonyú drámai lenne a legutóbbi Marvel-istállóbeli film, sőt: végre a műfaj hajlandó nevetni magán. Arról nem is beszélve, hogy megszületett az első ténylegesen csakis nagykorúak által megnézhető „hős” kalandjait taglaló popcornmozi, ami új löketet adhat az amúgy is lendületben lévő, de még formálódó műfajnak.

Zátonyra futott újraadaptálás – Ron Howard: In the Heart of the Sea / A tenger szívében

2015. december 8.

Egy hideg téli este nekivágtam a város utcáinak, hogy megnézzem a nemegyszer feldolgozott Moby Dick egy újabb adaptációját, jobban mondva (a plakát szerint legalábbis) az azt inspiráló valós történet megfilmesítését, A tenger szívébent. Sosem kedveltem az alapanyagot, de gondoltam a veterán, díjnyertes rendező, Ron Howard (Egy csodálatos elme, Frost/Nixon) majd olyan oldalról közelíti meg a jól ismert történetet, ahogy más eddig nem tette, és ez majd tetszeni fog. A mozihoz érve azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy rajtam kívül senki nem kerekedett fel a fehér bálna történetét megnézni, és csak hosszas könyörgés árán vetítették le a filmet nekem, az egyetlen vállalkozó kedvű nézőnek.

Az egyenrangúság sugárútján – Női szerepek alakulása a száguldós filmfranchise-okban

2015. szeptember 2.

A lányok romantikus filmekre, a fiúk pedig lövöldözős akciófilmekre buknak, pláne, ha autók is vannak bennük – ez a sztereotípia  még ma is erősen érzékelhető a holywoodi filmkészítő közegben, és sok időnek kellett eltelnie, amíg egy kifejezetten tesztoszteron-fűtötte, robbantós-autós franchise kitermelte az első olyan alkotást, amelyben már jórészt egyenrangú félként lehet tekinteni a női és a férfi főszereplőre egyaránt. Ez volt az idén bemutatott Mad Max: A harag útja (Fury Road).

A Fantasztikus tízből négyes – Josh Trank: Fantastic Four / Fantasztikus négyes

2015. augusztus 13.

Egy hónap sem telt el azóta, hogy egy olyan Marvel-szuperhősfilm került  mozikba (A Hangya), amelyet egy hollywoodi bérmunkás rendező helyett olyan alkotó készített (vagy legalábbis az alkotói munka nagyját elvégezte, amíg a stúdióval összeütközésbe kerülve, végül kiszállt a projektből), aki sokkal inkább saját írású-rendezésű, szerzői kézjegyeit erősen magán viselő filmeket készített eddig a pontig. S bár A Hangya kritikai és közönségsiker is lett, némi hiányérzetet hagyott maga után, és kérdéseket annak kapcsán, hogy mégis milyen lett volna a végeredmény, ha az eredeti alkotó teljesen szabad kezet kapott volna a producerektől.

Hangyányi csalódás – Peyton Reed: Ant-Man / A Hangya

2015. július 20.

Szegény Hangyaember! Nagyon kétlem, hogy bármikor is valakinek ő lett volna a kedvenc szuperhőse a Bosszúállókból, amikor még csak a képregények lapjain mentette meg a világot a szuperhőscsapat. Ez pedig nem is csoda: Vasember, Hulk, Thor és a többiek mellett hogyan rúghat labdába egy olyan hős, aki különleges kosztüme segítségével hangyaméretűre képes zsugorodni? Ja, meg hangyákat irányítani.

Gonosz nélkül is lehet – Pete Docter: Inside Out / Agymanók

2015. június 25.

Mikor a moziba járó, minőségi filmeket kedvelő egyszeri néző feladná a reményt a folytatások, rebootok és prequelek világában arra, hogy valami eredetit, frisset és üdítőt is lásson az álomgyár pénzéhes stúdiófilmjeitől, általában éppen idejében érkezik az aktuális Pixar-alkotás. És ez az Agymanók esetében sincs másképp, az író-rendező (és ezidáig, úgy néz ki, tévedhetetlen) Pete Docter ismét megmenti a nyarat.