Kiborgjavítás – José Padilha: RoboCop / Robotzsaru

2014. február 12.

Ismét egy remake, sóhajthat fel a ma nézője nagyjából minden héten, ráadásul ismét egy olyan filmet „készítenek újra”, amit, ha moziban nem is, de tévében számtalanszor láthatott a mai ember, nem pedig egy koravénnek tűnő, ténylegesen felújításra szoruló fekete-fehér, netán némafilmet. A sci-fik esetében persze valamivel könnyebb a dolga az újraalkotóknak, látszólag legalábbis, hiszen elég felturbózni effektekkel (lásd számtalan Star Wars-újrakiadás), évszámcserével (ne feledjük el, a Vissza a jövőbe jövője 2015) ugyanazt a történetet már el is lehet adni.

Aú, Frankenstein! – Stuart Beattie: I, Frankenstein / Én, Frankenstein

2014. január 28.

Semmi probléma nem lenne az Én, Frankenstein frappáns címet viselő opusszal, ha ezt a filmet Uwe Boll csinálta volna. Bár ha ő csinálta volna, valószínűleg legalább szórakoztató lenne, nem pedig ennyire unalmasan és színtelenül pocsék. Ehhez képest pedig kifejezetten megdöbbentő, hogy ugyanaz az ember írta (és ezúttal ült a rendezői székben) ezt az értelmetlen badarságot, mint az idén éppen tíz éves Collateral – A halál zálogát.

Szégyenlősen szégyentelen – Stuart Blumberg: Thanks for Sharing / Vágyak szerelmesei

2014. január 14.

Az idei, szokatlanul erős filmes mezőnyben (és főleg a már beindult Oscar-szezonban) sajnos el fog veszni a Vágyak szerelmesei (még leírni is fáj a magyar címét, ne ijesszen meg senkit, messze nem ilyen nyálas a film), pedig bármely más évben valószínűleg legalább egy-két színész-jelölést begyűjthetne, és még forgatókönyve is meglepően szellemesre és eredetire sikeredett. Idén ez nem fog bekövetkezni, meg amúgy is szokásosan rosszul marketingelt filmmel állunk szemben, mert bár hangvétele a témájához képest (függőségek, főleg szex-függőség) könnyed, de messze nem nevezhető romantikus komédiának, amivel a producerek eladni szándékozzák.

Egy műfaj születése – A képregényfilmek története. 2. rész

2013. december 27.

Az első részben röviden áttekintettük, hogy miként jutott el a képregényfilm műfaja a kezdeti „primitív”, naiv időszakából a rizikósabb alkotásokig, odáig, hogy már itt-ott felbukkant komolyabban vehető próbálkozás az adaptálásra, most pedig folytatjuk a filmtörténeti áttekintést, amely a képregényfilm mint tagadhatatlanul önálló, erős műfaj létrejöttéhez vezető utat mutatja be.

Rajzpapírról a filmvászonra – A képregényfilmek története. 1. rész

2013. december 25.

A modern kori művészettörténet tyúk vagy tojás kérdése lehetne, hogy a film vagy a képregény képi és művészeti fejlődése befolyásolta jobban a másikat, hiszen két, csaknem teljesen egyidős műfajról van szó, még a fejlődési ívükben is felfedezhető némi hasonlóság, mostanra pedig szinte összeforrt, „összeért” a két médium: saját sikereiket nagyban köszönhetik a másikéinak.

Sperma, újratöltve – Ken Scott: Delivery Man / Elpuskázva

2013. december 17.

Arra nem panaszkodhatunk, hogy ne tudna meglepetéseket okozni manapság a moziba járás, én például sosem hittem volna, hogy igazi színházi élményben lesz részem a Ken Scott rendezte Delivery Man nézése közben. Sajnos azonban semmi pozitívum nem volt ebben: olyan volt ezt a filmet nézni (amely a két éve készült Starbuck című, ugyanazon ember által írt és rendezett francia-kanadai alkotás remake-je), mintha egy tökéletesen színpadra állított, remek drámát egy roppan gyenge társulat előadásában láttam volna viszont.

Posztmodern önkacajok – A Judd Apatow-„istálló” filmjeiről

2013. november 21.

Judd Apatow szerepe a hollywoodi vígjátékok megreformálásának terén tagadhatatlan. Az utóbbi tíz év legtöbb bevételt hozó vígjátékainak nagy hányadát vagy ő rendezte, vagy íróként, producerként vett részt az elkészülésükben.

Sajnálatos jóllakottság – 21. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál, Marosvásárhely, 2013. 11. 6–10.

2013. november 11.

Románia legrégebbi filmfesztiváljának 21. kiadása zajlott múlt héten Marosvásárhelyen: szerdától vasárnapig várta a helyi és nemzetközi rövidfilm-rajongókat a Kultúrpalota termeiben az Alter-Native. Felemásan érezhette magát az, aki az egész (fél)hetet a fesztiválozás hangulatának átélésére szánta, hisz míg a bemutatott versenyfilmek továbbra is magas színvonalat képviseltek, hatalmas tömeg sajnos nem repesztette ki a palota falait az öt nap folyamán. 

A harcos hídember – Keanu Reeves: Man of Tai Chi

2013. október 21.

Minden bizonnyal nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ismert színész átnyergeljen a rendezői lóra, hiszen teljesen más elvárásokkal szembesül, mint egy „átlag” elsőfilmes. Minden kritikus árgusabb szemekkel fogja nézni a filmjét, várva, hogy mikor jön az megingás, amibe bele lehet kötni, és onnantól az egész film sikertelenségét onnan vezetik majd le. A pozitív példánál is ugyanaz a helyzet, hiszen Ben Affleck (Tolvajok városa, Az Argo-akció), vagy annak idején Mel Gibson (A rettenthetelen) sikeres rendezői bemutatkozását is saját hírnevük árnyékában kellett megélniük, ezen pedig kifejezetten ront, ha a színész magát promoválja a főszerepbe.

Gyermekded kortárs képzelgés – Brad Furman: Runner Runner / Vakszerencse

2013. október 2.

Akkor kezd el egy film igazán klasszikussá válni, amikor más filmek elkezdik majmolni az alaphelyzetét, a karaktereit, a korábban ritkábban használt helyszíneit. Ilyenkor kezdenek el igazán kanonizálódni, beépülni a sablonszférába, felkerülni a hollywoodi instantpalettára a jellemzői, a színészei, karakterei, vagy a hangulata. Csakhogy valaki nagyon félreértelmezte A közösségi hálóban (2010) látottakat...