Gyermekded kortárs képzelgés – Brad Furman: Runner Runner / Vakszerencse

2013. október 2.

Akkor kezd el egy film igazán klasszikussá válni, amikor más filmek elkezdik majmolni az alaphelyzetét, a karaktereit, a korábban ritkábban használt helyszíneit. Ilyenkor kezdenek el igazán kanonizálódni, beépülni a sablonszférába, felkerülni a hollywoodi instantpalettára a jellemzői, a színészei, karakterei, vagy a hangulata. Csakhogy valaki nagyon félreértelmezte A közösségi hálóban (2010) látottakat...

Super Not-for-Me – Morgan Spurlock: One Direction: This Is Us

2013. szeptember 6.

Meglehetősen gyanakodva néztek rám a mozikasszánál, amikor elmondtam, hogy a One Direction: This is Us című filmre kérnék egy jegyet. Bár rögtön sejtettem, hogy miért, nyilvánvalóvá akkor vált ennek oka, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a székek felét 12–14 éves kislányok foglalják el. Jegyvásárlás előtt is sejtettem ugyan, hogy nem én (vagy bárki, aki nem 14 éves sikongató kislány) voltam az ideális célközönség, arra azért mégsem számítottam, hogy valaha szégyellni fogom magam moziszékben ülve.

Meggyógyulhat? – A videójáték-film problémáiról 2.

2013. augusztus 24.

Cikkünk előző részében megállapítottuk, hogy a játékadaptációk rendezői valószínűleg értelmi fogyatékosnak tekintették nézőjüket, és elszörnyülködtünk-csodálkoztunk Uwe Boll remekein. De talán van még remény.

Játsszunk orvosost! – A videójáték-film problémáiról 1.

2013. augusztus 23.

Mi a baj a videojáték-adaptációkkal? Mert valami gond van velük, ez tagadhatatlan. Nem született egyelőre olyan nagy számú játék-film, mint amennyi mondjuk a hasonlóan intermediális adaptációnak számító képregény-filmből, de ezen alkotások színvonala és sikere (legyen az kritikai vagy anyagi) arányaiban is messze alulmúlja Batmanékét. Valamiféle betegségben szenved a műfaj, amelyre egyelőre még nem találták meg a filmesek a gyógyszert. Következzen egy félig-meddig kronologikus diagnosztizálás!

Egy tíznapos film kritikája – Beszámoló a 12. Filmtett-táborról

2013. augusztus 5.

12. alkalommal került sor Filmtett workshopra, idén a Nyárádszentlászlóban található Pásztortűz Panzió volt a helyszín. Ott voltam én is, egy résztvevő a csaknem 70 emberből, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy beszámoljak róla, amit nagyon szívesen is teszek. Ugyanakkor tíz mozgalmas nap eseményeit összefoglalni egy beszámolóban meglehetősen nehéz feladat. Elöljáróban el kell döntenem azt, hogy milyen szempontok szerint rendezem e sorokat, hiszen erre több lehetőség is van.

Monsztrofileknek kötelező – Guillermo del Toro: Pacific Rim / Tűzgyűrű

2013. július 15.

Hatalmas szörnyek, kaijuk másznak elő az óceán alatti hasadékból, amely egy másik dimenzióba nyílik. Az emberek óriási robotokat, jaegereket készítenek, hogy valahogy megküzdjenek a fajukat fenyegető támadásokkal. Ezt láthatjuk az előzetesben, és a film első öt percében. Ne mondd, hogy nem tudtad, miről szól ez!

A jelenlét varázsa – Louis Leterrier: Now You See Me / Szemfényvesztők

2013. június 17.

Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.

Aki gyúr, az nyer – Michael Bay: Pain and Gain / Izomagyak

2013. május 7.

Hazugság lenne azt állítani, hogy előítélet nélkül is be lehet ülni erre a filmre. A plakáton Michael Bay transzformerekkel összefonódott neve, a főszerepekben pedig Mark Walhberg (akinek minden jobb alakítására jut egy-egy idióta film is) és Dwayne „The Rock” Johnson feszít, szakadásig kigyúrva. Joggal tételezhetjük fel tehát, hogy itt robbani fognak a dolgok, törni a csontok, másodpercenként ugrálni a snittek és halni az agysejtek. Nem is tévedhetünk nagyobbat.

Az ignoráns, az emigráns és a zsenáns – Niels Arden Oplev: Dead Man Down

2013. április 23.

Sikeresek lettek a képregényfilmek az utóbbi években. Ezt tudjuk. Drága egy-egy képregény licenszének megszerzése, ezt is tudjuk, mióta a Bosszúállókból kimaradt a Pókember, mert nem volt elég pénze a Paramountnak megvásárolni a Marvel által már eladott figurát a sokszuperhősős egyenlethez.

A forgatókönyvíró iskolaévei – Syd Field: Forgatókönyv: Forgatókönyvírók kézkönyve, Forgatókönyvírók munkafüzete

2013. április 5.

Több kérdés is felmerülhet az emberben, mielőtt kézbe venné Syd Field könyveit, a Forgatókönyvírók kézikönyvét (a továbbiakban Kézikönyv) és a Forgatókönyvírók munkafüzetét (a továbbiakban Munkafüzet), tekintve, hogy most már eltelt egy kis idő az „első” rész megjelenése óta (Syd Field: Forgatókönyv: A forgatókönyvírás alapjai), és hogy létezik egy másik írótól is magyarra lefordított, hasonló tematikájú alkotás (Robert McKee: Story). Aki azokat forgatta már, az akaratlanul is hasonlítgat. Miben más ez a két könyv, miben mond újat? A McKee- vagy a Field-könyv legyen a magyar forgatókönyvírók Bibliája?