Egy hónap sem telt el azóta, hogy egy olyan Marvel-szuperhősfilm került mozikba (A Hangya), amelyet egy hollywoodi bérmunkás rendező helyett olyan alkotó készített (vagy legalábbis az alkotói munka nagyját elvégezte, amíg a stúdióval összeütközésbe kerülve, végül kiszállt a projektből), aki sokkal inkább saját írású-rendezésű, szerzői kézjegyeit erősen magán viselő filmeket készített eddig a pontig. S bár A Hangya kritikai és közönségsiker is lett, némi hiányérzetet hagyott maga után, és kérdéseket annak kapcsán, hogy mégis milyen lett volna a végeredmény, ha az eredeti alkotó teljesen szabad kezet kapott volna a producerektől.
Nagyon hasonló esettel van dolgunk, amikor a Fantasztikus négyes rebootjáról (tehát nem folytatásáról, hanem – alig tíz évvel az első filmek után – újraértelmezéséről beszélünk), hiszen egy, első filmjével különösen nagyot alkotó, ígéretes egyéniség került az írói és rendezői székbe. Az erő krónikája azt mutatta be a The Blair Witch Project (1999) és a Cloverfield (2008) nyomdokain járó home video-stílusban, hogy mi történne néhány tizenéves, érzelmileg instabil fiatallal, ha véletlenül szuperképességek birtokába jutnának. A filmet író és rendező, alig harmincéves Josh Tranknél jobbat talán elképzelni sem lehetett az amúgy Marvel-mostohagyermek Fantasztikus négyes (többek között azért kellett a filmet idén bemutatni, mert másképp a jogok teljesen visszakerültek volna a Fox Stúdiótól a Marvel kezébe – ami a stabilan magas színvonalat felmutató Marvel-filmeket elnézve, talán nem is lett volna rossz) újraértelmezésére, hiszen ezúttal a véletlenül szuperképességek birtokába jutó Reed Richards, Sue Storm, Johnny Storm és Ben Grimm is szinte tinédzser – a korábbi verzióval ellentétben.
Az eredeti képregénytől és az előző inkarnációtól eltérően ezúttal nem űrutazás, hanem dimenzióközi teleportálás közben lesz a négy fiatalból a fantasztikus négyes, és a velük együtt dolgozó Victorból a szuperhőscsapat legfontosabb ellenfele, Fátum doktor. A teleportálással kísérletező csodagyerek Reedet magához veszi a Baxter Intézetet irányító dr. Franklin Storm, és a börtönviselt Victor Von Doommal, valamint saját fiával és adoptált lányával együtt létrehoznak egy működő, dimenzióközi teleportálást biztosító készüléket, melyet aztán a gonosz amerikai kormány megpróbál kisajátítani. Az alkoholtól felbátorodott Reed aztán meggyőzi társait, hogy elég volt a „neilarmstrongokból”, akik mások álmait valósítják meg: legyenek a tudósok az elsők, akik egy új bolygóra lépnek. Ez természetesen nem történhet meg gikszer nélkül, Victor ott ragad, a többiek pedig követ, tüzet, vizet, levegőt hoznak vissza magukkal, és ezáltal szuperképességekre tesznek szert.
A karakterek sajnos elképesztően sematikusakká lettek írva, mindenkit jellemezni lehet egy, legfeljebb két szóban – Reed okos, Sue szép és okos, Johhny vad és okos, Victor lázadó és okos, Ben Grimm nem okos – a film hozzávetőleg felét kitevő utazásra való készülődés viszont egészen látványosra, és a szuperhősfilmek gyakran röviden lerendezett eredettörténeitől eltérően kifejezetten erősre sikeredett. És némiképp ez válik a film hátrányára is, a néző másfél óra után még mindig azt várja, hogy jó és szép a kialakulássztori, de most már történhetne is valami.
Persze lehet azt is mondani, hogy ez egy sorozat első részének lett szánva, ettől függetlenül a film háromnegyedénél azért illendő lenne valamiféle konfliktusnak lennie, és nem szerencsés, hogy az utolsó, nagynak szánt (amúgy tényleg látványos) harc alig öt percre szorítkozik, kisebb összecsapások pedig alig vannak. És ez a sötét lovagos, sokat beszélő, elhúzott fejlődéstörténet jó is lehetne, ha az öt főszereplő karaktere bármilyen szinten is kilépne a teljesen kiszámítható sémákból, de félelemetesen semmitmondó párbeszédeket kapnak, a Jamie Bell által alakított Ben Grimm szinte egy szót sem szól, amíg a lénnyé nem válik, utána meg semmit nem lehet érteni abból, amit eltorzítva morog.
Ez különösen annak fényében sajnálatos, hogy a szereplőgárdát kifejezetten ígéretes fiatal színészek alkotják. A főképp függetlenfilmekben alakító Bell mellett a tavalyi Oscar-felhozatal egyik legjobb filmjében (Whiplash) lenyűgőzően alakító Miles Teller Reed Richardsba, Az erő krónikájában árnyalt és karizmatikus alakítást nyújtó Michael B. Jordan a Fáklyába, a remek House of Cards-sorozatban is játszó Kate Mara pedig a láthatatlan lányba próbál életet lehelni, de nem igazán sikerül megmenteniük a papírmasésodástól szereplőiket. Egyedül a Toby Kebbel által életre keltett Victor Von Doom nyújt élvezhetően emós alakítást szupergonosszá válása előtt, s bár Fátum doktorként már semmit nem látunk vagy hallunk a színészből, még így is egészen félelmetesre sikeredett a másik dimenzóbéli bolygóval egyesülő, annak erejét a Föld elpusztítására felhasználó főgonosz. S pontosan ezért fájó, hogy olyan kevés idő jut rá.
Josh Trank egy azóta törölt Twitter-bejegyzésben azt írta, hogy egy évvel ezelőtt a film sokkal jobb volt, aztán a stúdió teljesen átvágatta, egyes részeket újra kellett forgatni, s a forgatókönyvet is átírták. És ez, A Hangyához hasonlóan, érezhető a filmen: egy erős rendezői koncepcióval és ehhez alapvetően tökéletes gárdával rendelkező, de súlytalanra és élvezhetetlenül sematikusra vágott hibrid került a vászonra, ami, bár határozottan eredetibb a tíz évvel ezelőtt készült változatnál, annak marveles könnyedségét és szórakoztatófaktorát teljességgel nélkülözi. Ezúttal a hiányérzet sokszoros, apró gesztusokban is érezhető, hogy a Marvel továbbra is szívesen tagadná, hogy ehhez a franchise-hoz köze van jelenleg (nincs Stan Lee-cameo, stáblista utáni jelenet, sem pedig bármiféle kapcsolás a többi Marvel Univerzumbéli filmhez), Trank pedig a fantasztikus indulás után rögtön egy hullámvölggyel folytatja életművét.
