A nagy megmérettetés – Új szempontok az értékelésben? – 36. Magyar Filmszemle – Budapest, 2005. február 1–8., Dokumentumfilmek

2005. március 15.

A dokumentumfilmes zsűri elnöke, Sára Sándor szerint nehezen alkothat valaki képet napjaink Magyarországáról, ha végignézi az idei versenyfilmeket. De vajon mit gondolhat egy külső szemlélő a nagy múlttal rendelkező magyar dokumentumfilm-gyártás mai állapotáról ezek alapján a művek alapján?

Tony Gatlif „hűlt helye” Firenzében – Tony Gatlif és a nomád mozi – 2004. augusztus 16. – szeptember 6., Firenze

2004. november 15.

Az Il gigante kulturális szervezet egy fiatal, lelkes, „független” filmkészítőkből álló társaság, akik gondoltak egy nagyot, és szerveztek egy kis fesztivált Firenzében. Az augusztus 16-tól szeptember 5-ig tartó vetítéssorozat az utolsó héten konferenciával, koncerttel, fotókiállítással egészült ki. A rendezvény alapját, amint a címéből is kiderül, Tony Gatlif életművének bemutatása és „a nomád moziként” aposztrofált filmes program képezte. Ez olyan, különféle országokból, filmtörténeti korszakokból válogatott alkotásokat tartalmazott, amelyek valamilyen módon a romák ábrázolásához kötődnek.

A joghézag, a jogtiszta, az archívum és a DVD – Beszélgetés Hartyándi Jenővel

2004. április 15.

A klasszikus művészfilmek nyilvános vetítése, terjesztése nemcsak Magyarországon, egész Európában jogilag tisztázatlan. Ezeket a gondokat, amelyek a filmklubok, művészmozik működését, a filmoktatással foglalkozó intézményeket érintik leginkább, még tovább súlyosbítja az évekig rendelkezésre álló, ma már azonban féltve őrzött celluloid-kópiák leromlott állapota. Mennyiben változtat ezen a helyzeten az olyan, technikailag és minőségileg megfelelőnek ítélt hordozó, mint a DVD megjelenése? Hartyándi Jenő, a MEDIAWAVE Fényírók Fesztiváljának főszervezője több éves moziüzemeltetői tapasztalattal, művészfilm-terjesztői múlttal rendelkezik. Emellett a fesztiválon bemutatott filmalkotásoknak nemcsak az archiválását igyekszenek munkatársaival együtt megoldani; filmklubokban, művészmozikban való forgalmazásukra is kísérletet tesznek. Tapasztalatairól, véleményéről, a fenti problémák megoldására irányuló tervekről, elképzelésekről kérdeztük.

Valahol Kelet-Európában – Rendezőportrék: Radványi Géza

2004. március 15.

Radványi Géza hihetetlen gazdag, ám máig feldolgozatlan munkássága a magyar filmtörténet-írás egyik törlesztetlen adóssága. Erre részben magyarázatul szolgál az a tény, hogy élete nagy részében külföldön élt és alkotott.

Igényes fiatal alkotók mívesen megmunkált filmjei – 35. Magyar Filmszemle – Budapest, 2004. január 26–február 5. – Nem fikciós filmek szekció

2004. március 15.

A tavalyi év dokumentumfilm-termése (legalábbis annak a szemlén megjelenő része) némi optimizmusra ad okot a műfaj jövőjét illetően. A versenyben résztvevő alkotások készítői között számos fiatalt találunk, akik nemcsak nyilvánvalóan tehetségesek; újszerű megközelítésmódjukkal, szakmai felkészültségükkel is hozzájárulhatnak a műfaj megújításához és népszerűsítéséhez.

Szobrászkodás testtel, térrel, fénnyel és idővel* – Grunwalsky Ferenc: Táncalak

2003. december 15.

„Azt mondja a lélek a testnek: Megjártam minden járatod, folyosód, üreged, A hajadtól a lábad körméig betöltelek magammal. Most repülj. És a test szárnyak nélkül, sután fölemelkedik.”**

Friss képkalandok

2003. november 15.

Fiatal magyar filmes nemzedék – sokat emlegetett címke, amely egy hihetetlenül színes alkotói tábort takar. Szó sincs hasonló látásmódról, törekvésekről, csak elvétve találunk közös vonásokat. Az alábbiakban az utolsó Simó-osztály néhány tagjához: Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Pálfi György, Török Ferenc indulásához térünk vissza, első nagyjátékfilmjük szokatlanul erős látványvilágában kalandozva.

Könyv az „elsüllyedt évtizedről” – Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében.

2003. június 15.

A szerkesztők méltán nevezik a hetvenes évek magyar filmművészetét „elsüllyedt évtizednek”, hiszen a korszak kimerítő feldolgozása Gelencsér Gábor művének megjelenéséig valóban váratott magára. A frissen publikált kötet így több szempontból is joggal nevezhető „szenzációnak”: egyrészt az említett hiány pótlása, másrészt az elemzések megformálása is okot adhat a film iránt érdeklődők lelkesedésére. A magyar filmtörténet-írásban ugyanis rendkívül ritka „jelenség” a formatörténeti szempont alkalmazása; de sajnos nem találkozunk túl gyakran ilyen alapos, körültekintő, azonban nemcsak az adatmennyiség felhalmozásában, hanem gondolatiságában is lenyűgözően gazdag írással sem.

Romaképek és lenyomataik – Sára Sándor: Cigányok (1963) és Mohi Sándor: Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje (2000)

2003. június 15.

Mozgóképeket látunk cigányokról: 1963-ból és 2000-ből. De képeik lenyomatai talán még maradandóbbak, hasonlóan a tengerfenék kagylóinak kövületeihez. Ezeket a lenyomatokat is a celluloid őrzi virtuálisan, de a nézőben nyernek formát: benne fogalmazódik meg az a viszony, amely a kép létrehozásának szándékát jelenti. Dima Olga és a többi kászoni roma mosolya nem „önmagában” vésődik be, hanem az őket alig feszélyező, időnként bátorító, időnként felemelő, időnként csodálkozó, de mindenképp elfogadó kamera „tekintetével” együtt. Sára cigányainak panaszáradatára ott a sürgető válasz a filmen: a lendületes, harcos, felelős magatartás és változtatni akarás.

Mágikus filmek – filmmágiák – Rendezőportrék: Enyedi Ildikó

2003. május 15.

„Valamiféle realizmus… Nem tudom: neorealizmus – nagyon elhasznált? Új-neo-realizmus – hát egy kicsit körülményes. De az biztos, hogy valamifajta realizmus… Mágikus realizmus?” Noha Erdély Miklós nem Enyedi Ildikó filmjeiről beszélt, amikor megpróbált egy alkalmas elnevezést találni kortárs alkotók (Bódy Gábor, Jeles András, Tarr Béla, Gothár Péter, Xantus Gábor) műveire¹, mégis helyénvalónak érezhetjük ezt a sajátos meghatározást, ha az Enyedi-életmű darabjait vesszük szemügyre.