Ahány ház, annyi pázsit. Kié zöldebb? – Sam Mendes: Away We Go / Továbbállók

2010. január 7.

Sam Mendes előző filmje (A szabadság útjai) kapcsán többen azt rebesgették, hogy az angol direktor visszatérni látszik saját, mindössze néhány éve megalapozott gyökereihez, és egy nagyobbacska kitérő után újra azzal foglalkozik, aminek segítségével felragyogott a csillaga: a kis- vagy kertvárosi emberekkel. Egy évvel később, most úgy tűnik, a tendencia marad: Mendes letáborozott a saját terepén, s elkészítette élete „legkisebb” filmjét.

Esélyesek: a legjobbak és legjobbnak véltek – Oscar előtti összefoglaló

2009. december 31.

Most, hogy már pár lépést előre haladtunk a 2009-es év végi díjszezonban, ideje áttekinteni, hogy is alakult ez az év, mely filmeket ölelte keblére a szakma, a kritikusok, vagy éppen mindenki. Azt szokták mondani, hogy az Oscar-gálát követő napon már újból folyik a verseny – a következőért.

James Cameron szerint a világ – James Cameron: Avatar

2009. december 21.

Azt hiszem, ha van amerikai álom, akkor James Cameron végigálmodta azt. A kamionsofőrt Roger Corman fogadta maga mellé asszisztensként, hogy első önálló filmjével (Piranha 2) le is tudja minden idők legjobb repülő halas horrorját. A sci-fi állóvizét megmozgató Terminátor után újra meg újra megreformálta a képi effektusok világát, hogy végül a legsikeresebb film Oscarjával a kezében kiabálhassa bele a világba: „Én vagyok a világ ura!"

Vegytiszta életigenlés – Christine Jeffs: Sunshine Cleaning / Tiszta napfény

2009. november 17.

Ha egy amerikai filmben a helyszín egy lepattant külváros, a szereplők pedig ezen porfészek szürke eminenciásai, akkor amerikai független filmet látunk. Öntudatos függetlenek valamiért mindig így akarják bizonygatni, hogy úgy viszonyulnak Hollywoodhoz, mint Brooklyn Manhattanhez. Így Hollywoodé a csinos pompom-lány, aki a legmenőbb focistával kavar – a függetlenek pedig megkapják ugyanezt a lányt, amikor az már felnőtt, takarítónőként dolgozik és a valaha legmenőbb focistával kavar, aki azóta már elvett valaki mást.

Rémálom az Elm utcában... a végéig? – Freddy Krueger 25 éves 2.

2009. november 16.

A New Line meggazdagodott és ma már Hollywood nagy stúdiói közé tartozik, köszönhetően Freddy Kruegernek, mert ahogy a bennfentes körökben emlegetik, „ezt a házat Freddy építette”. Folytatjuk a filmtörténet egyik legismertebb horrorikonjának történetét.

Rémálom az Elm utcában... a kezdetektől – Freddy Krueger 25 éves 1.

2009. november 13.

Egy poros, rég elhagyatottan álló kazánházban vagyunk. A málladozó roncsok között rég nem járt már ember, most mégis van itt valaki. Az arcát nem látjuk, csak égési sebektől heges kezét pillantjuk meg, amint egy kesztyűért nyúl. A megkurtított ujjrészek helyére hatalmas, macskakaromhoz hasonlatos pengéket illeszt, és a kezére húzza az elkészült fegyvert.

Költemény a falakról – Vittorio De Sica: Il giardino dei Finzi Contini / Finzi-Continiék kertje, 1970

2009. november 13.

Bár alig telt el néhány év, a Házasság olasz módra (1964) után a kritikusok és az esztéták szinte végképp leírták a nagynevű olasz mestert, Vittorio De Sicát. A kiábrándulás nem alaptalan, hiszen Sophia Loren és Marcello Mastroianni fent említett szerelmi párharca után De Sica legfeljebb közepes minőségűnek mondható filmeket adott ki a kezei közül (A boszorkányok), de előfordult, hogy még annál is egy fokkal mélyebbre süllyedt (Szeretők).

A filmet be kell fejezni, még ha vakon is! – Pedro Almodóvar: Megtört ölelések / Los abrazos rotos

2009. szeptember 22.

Azt mondják, az édeshármas akkor működik, ha a szerelem egyenlő arányban oszlik szét a felek között, és ha a hármak egy egésszé egészítik ki egymást. Pontosan ennek a „nagy szerelemnek” lehetünk szemtanúi, ha megtekintjük a Megtört öleléseket, mert ők szorosan ölelik egymást: Pedro Almodóvar, Penélope Cruz és a mozi...

Negyedszerre is eljön a Kaszás – David R. Ellis: The Final Destination / A végső állomás 3D

2009. szeptember 16.

A hollywoodi konzum-filmkészítés egyik előnye az lehet, hogy a néző már a film megtekintése előtt pontosan tudja, mire kell számítani. Persze még így is előfordul, hogy kellemetlen, avagy épphogy kellemes meglepetés éri a kedves jegyvásárlót, de ezúttal ilyesmitől nem kell tartani: A végső állomás 3D pontosan ugyanolyan, mint az ezt megelőző három rész, leszámítva azt az aprócska tényezőt, hogy az újdonság varázsa már régen elszállt.

Romantikus komédiának álcázott bazi nagy görög útifilm – Donald Petrie: My Life In Ruins / Görögbe fogadva

2009. augusztus 18.

Úgy öt perce pereg a film, amikor az egyik mellékszereplő figyelmezteti Georgiát (Nia Vardalos), hogy nem vicces, ne is próbálkozzon vele. A szerencsétlen néző ekkor ezt még valami karakterépítő elemnek tudja be, de amikor ötödször vágják a görög lány képébe ugyanazt, a néző már tudja: ez csak az alkotók tudalattijából előtörő szerves önkritika.