A ketrecharcos is ember – Gavin O’Connor: Warrior – A végső menet

2012. március 6.

David O. Russell kissé túlságosan fényes nimbuszú A harcosa átszabta ugyan a bokszfilm hagyományos ellenségképét, hiszen ebben a főhős megátalkodott családjával kezdett lélektani szkanderozásba, ám a mozi inkább szociográfiai röntgenlenyomatként, mintsem borús drámaként működött. A Warrior – A végső menet látszólag A harcossal azonos tőről fakad, de O’Connor és stábja sokkal mélyebbre merül a tönkrement sorsok mocsarába.

A hőskorszak varázsa – Michel Hazanavicius: The Artist / A némafilmes

2012. február 28.

Mi lehet annyira vonzó egy önreflexív nosztalgiafilmben, ami még csak nem is szegezi a posztmodern irónia pellengérére az általa megidézett korszak értékvilágát? A válasz Michel Hazanavicius megejtő szépségű alkotásának részleteiben rejtezik – a finom ecsetkezelés, az imitált közeg iránti mély tisztelet, az univerzális történet nemes megformáltsága avatja A némafilmest klasszikus értékű gyöngyszemmé.

A nyugdíjas ügynök balladája – Tomas Alfredson: Tinker Tailor Soldier Spy / Suszter, szabó, baka, kém

2012. február 1.

Ezúttal a svéd Tomas Alfredson (Engedj be!) értő kezei szülték újjá a vászon számára John Le Carré 1974-es, világhírű kémregényét, és a rendező stílszerűen skandináv hidegvérrel pumpálta tele a maga átiratát: a Suszter, szabó, baka, kém egy realistára hangolt, szikár, klasszikus nyomozómunkára épülő ügynökdráma, melyben a főszerep nem a mordályoké és a túlfeszített akciószekvenciáké, hanem az emlékezésé és a szellemi műveleteké.

Felszínre okádott sérelmek – Roman Polanski: Carnage / Az öldöklés istene

2012. január 17.

Polanski a mattsötét, önreflexív vonásokkal dúsított, erősen moralizáló Szellemírót követően könnyedebb vizekre evez, s noha az emberi természet örök kérdései körül forgó társadalmi szatírája, Az öldöklés istene nem tükrözi olyan markánsan alkotói kézjegyét, mint korábbi, szintén zárt térre komponált thriller-remekei, a lengyel mester intenzív filmverziót gyúr a patinás színpadi alapanyagból.

Őszentsége tévelygései – Nanni Moretti: Habemus Papam / Van pápánk!

2012. január 9.

Prosperáló irányzattá nőtte ki magát a híres történelmi személyiségek egy-egy markáns életszakaszát középpontba állító – és arról meglehetősen bensőséges hangon regélő – életrajzi dráma: az Invictus nemzeti identitástudatot kovácsoló Mandelája és A király beszéde dadogással viaskodó uralkodója után egy fiktív pápa vidám motívumokkal is gazdagított lelkiismereti hullámvölgye kerül terítékre.

Neoavantgárd filmköltemény – Terrence Malick: The Tree of Life / Az élet fája

2011. december 2.

Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.

Eddie Murphy köszöni, jól van – Brett Ratner: Tower Heist / Hogyan lopjunk felhőkarcolót?

2011. november 18.

Klasszikus felépítésű, komédiába oltott heist movie, mely a patinás alzsáner összes ordas közhelyét összehordja ugyan, mégsem lehet rá igazán haragudni.  Brett Ratner, a tisztességes iparos és írói ugyanis ügyesen beszélik a laza, bárgyú férfihumor nyelvét, mesés sztárgárdájuk kirobbanó formát nyújt, és mindennek tetejében még az évtizedek óta gyengélkedő Eddie Murphyt is sikerült rehabilitálniuk – legalábbis egy időre.

Nikita, feketén és keserűn – Olivier Megaton: Colombiana

2011. szeptember 21.

A bérgyilkosfilm narratív struktúrája jórészt ma is a film noirban (This Gun for Hire, Blast of Silence) és az európai modernizmusban (A szamuráj) megszilárdult konvenció szerint alakul. Középpontjában rendre identitásválságból, szorongásból, párialétből összegyúrt határhelyzetélmény áll, melyből a hős vagy élve, vagy holtan, de kivonódik a zárlatra. A Besson-iskola legfrissebb terméke, a Colombiana szorosan követi ugyan a bevált receptet, de ahelyett, hogy kreatívan sáfárkodna annak elemeivel, lezülleszti azokat egy primitív, görcsösen könnyet facsarni akaró akciódarálás szintjére.

Ártatlanságra ítélve – Federico Fellini: Le notti di Cabiria / Cabiria éjszakái, 1957

2011. szeptember 16.

Federico Fellini poszt-neorealista és korai modernista korszakának rendre visszatérő alakja a világ dolgain tágra nyílt szemmel tűnődő, reménytelenül naiv – és ezért környezetével folyamatosan konfrontálódó – melodrámai hős, de a jellemtípus esszenciális sűrítménye kétségtelenül Cabiria, a jobb sorsra érdemes utcalány, akit érző szíve csal az érdekelvű nyárspolgárok kelepcéjébe.

Frank D’Arbo a világ ellen – James Gunn: Super

2011. augusztus 22.

Elavult képzetnek tűnik, hogy a szuperhős nem lehet más, csak kigyúrt testű és mélyen elhivatott polgárőr. Míg Hollywood a nagybecsű történetek drámai gyökereit nyiszálja, és igyekszik gyermekbaráttá tenni marcona igazságosztóit, addig a függetlenek világában már a kockásinges-bakancsos kisember ölti magára házilag varrt maskaráját, hogy önös érdekből üzenjen hadat a szervezett bűnözésnek.