Neoavantgárd filmköltemény – Terrence Malick: The Tree of Life / Az élet fája

2011. december 2.

Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.

Eddie Murphy köszöni, jól van – Brett Ratner: Tower Heist / Hogyan lopjunk felhőkarcolót?

2011. november 18.

Klasszikus felépítésű, komédiába oltott heist movie, mely a patinás alzsáner összes ordas közhelyét összehordja ugyan, mégsem lehet rá igazán haragudni.  Brett Ratner, a tisztességes iparos és írói ugyanis ügyesen beszélik a laza, bárgyú férfihumor nyelvét, mesés sztárgárdájuk kirobbanó formát nyújt, és mindennek tetejében még az évtizedek óta gyengélkedő Eddie Murphyt is sikerült rehabilitálniuk – legalábbis egy időre.

Nikita, feketén és keserűn – Olivier Megaton: Colombiana

2011. szeptember 21.

A bérgyilkosfilm narratív struktúrája jórészt ma is a film noirban (This Gun for Hire, Blast of Silence) és az európai modernizmusban (A szamuráj) megszilárdult konvenció szerint alakul. Középpontjában rendre identitásválságból, szorongásból, párialétből összegyúrt határhelyzetélmény áll, melyből a hős vagy élve, vagy holtan, de kivonódik a zárlatra. A Besson-iskola legfrissebb terméke, a Colombiana szorosan követi ugyan a bevált receptet, de ahelyett, hogy kreatívan sáfárkodna annak elemeivel, lezülleszti azokat egy primitív, görcsösen könnyet facsarni akaró akciódarálás szintjére.

Ártatlanságra ítélve – Federico Fellini: Le notti di Cabiria / Cabiria éjszakái, 1957

2011. szeptember 16.

Federico Fellini poszt-neorealista és korai modernista korszakának rendre visszatérő alakja a világ dolgain tágra nyílt szemmel tűnődő, reménytelenül naiv – és ezért környezetével folyamatosan konfrontálódó – melodrámai hős, de a jellemtípus esszenciális sűrítménye kétségtelenül Cabiria, a jobb sorsra érdemes utcalány, akit érző szíve csal az érdekelvű nyárspolgárok kelepcéjébe.

Frank D’Arbo a világ ellen – James Gunn: Super

2011. augusztus 22.

Elavult képzetnek tűnik, hogy a szuperhős nem lehet más, csak kigyúrt testű és mélyen elhivatott polgárőr. Míg Hollywood a nagybecsű történetek drámai gyökereit nyiszálja, és igyekszik gyermekbaráttá tenni marcona igazságosztóit, addig a függetlenek világában már a kockásinges-bakancsos kisember ölti magára házilag varrt maskaráját, hogy önös érdekből üzenjen hadat a szervezett bűnözésnek. 

A házasság keresztútján – Derek Cianfrance: Blue Valentine

2011. augusztus 18.

Derek Cianfrance saját élményekből született párkapcsolati drámája realista köntösben tálalja egy munkásosztálybeli szerelem fellángolását és kihűlését. A Blue Valentine fő erénye mégsem a témaválasztásból származik, hanem a markáns stílusban, az ötletes időkezelésben és az erőteljes színészi játékban keresendő – a nemek közötti hadviselés örök diskurzusához ugyanis vajmi keveset tesz hozzá a lassú ütemű, már-már rögeszmésen depresszív történetmenet.

Több, mint bűnös élvezet – Jason Eisener: Hobo with a Shotgun

2011. július 26.

Valamikor az új évezred hajnalán mutatkozott meg teljes vértezetében az a posztmodern áramlat, amely viszonylagos stiláris hűséggel, mégis csúfondáros modorban, sokszor önreflexív eszközökkel imitálja az exploitation-beszédmódot, napjainkban pedig a grindhouse-film éli kisebb reneszánszát. Robert Rodriguez Machetéhez hasonlóan Jason Eisener nosztalgikus mészárszéke is kamu-trailerként szökkent szárba, csak ebben a rendező geronto-western elemeket kever pavlovi ingereket kiváltó splatter-esztétikával – és persze a trend védjegyének számító játékos irónia sem marad el.

Az újrakezdés könnyedsége – Tom Hanks: Larry Crowne

2011. július 12.

Adott a 90-es évek legnagyobb sztárjai közül kettő, egy tündérmesébe illő narratíva a talajvesztett amerikai átlagember lelki újjászületéséről, egy börleszkes elemekből és bájos szerelmi szálból összegyúrt cselekményvilág, és még a humor sem altesti tájékok vagy felszínre áramló testnedvek köré hurkolódik. Az utóbbi években jobbára producerként serénykedő Tom Hanks egyszemélyes produkciója lágyan csiklandozza a rekeszizmokat, és másfél órára elűzi a borút a néző feje felől, de ez jobbára a nagyszerűen megírt főszereplőnek köszönhető.

Újra a régi úton – Matthew Vaughn: X-Men: First Class / X-Men: Az elsők

2011. június 14.

Hollywood háza táján az utóbbi években margóra szorult a drámai szuperhősfilm. Míg a Marvel-műhely rendre „rock-and-roll” életérzéssel vizezi a veretes magánmitológiákat (Vasember, Thor), addig egy parodikus húrokat pengető, deheroizált világképpel operáló divathullám (HA/VER, Zöld Darázs, Super) is születőben van. Ebben az oázisban üdítő alternatívát kínál a mutánsok nagyelbeszélését eredőjénél megragadó X-Men: Az elsők.

Ahogy a pénztárkönyvben meg van írva – Todd Phillips: The Hangover Part II / Másnaposok 2.

2011. június 3.

Tavaly már a Repülők, vonatok és automobilok hígított újragondolása (Terhes társaság) is jelezte, hogy a Másnaposokat nem Todd Phillips tette naggyá: ő csak levezényelte a három ivócimbora kótyagos históriáját egy kétségkívül minőségi, de direkt újrahasznosításra nem alkalmas partitúrából. A nyári gondűző azonban igen vastagon hozott a konyhára, és innentől már el is dőlt további sorsa: az eredeti stáb összecsavarozta a mechanikus másolatot, és a jól csengő márkanév mögé odabiggyesztett egy kettest.