Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.
A teoretikus hajlamú, posztmodern ízlésű filmfőiskolás mintapéldája. Az iskolapadból kikerülve konceptuális és intellektuális filmalkotó lett: gondolatgazdag, több rétegű filmek költője. A 80-as évek New Queer Cinema (új meleg film) irányzatának vezéralakja idén a Golden Globe-mezőnyben tündökölt az HBO számára készített miniszéria, a Mildred Pierce révén[1]. Amit Kertész Mihály adaptált először a noir műfaj klasszikusává 1945-ben.
Sokrétű és talányos kosztümös
melodrámát rendezett François Ozon. Méghozzá úgy, hogy bő két órára
feléleszti, majd szertartásosan újratemeti ezt a letűnt műfajt. A franciák eleganciájával
és morbid humorával porolja le nagymamáink kedvenc filmjeinek teljes
eszköztárát. Mindez a sajátos Ozon-réteggel, a francia krémes émelyítően édes cukormázával bevonva.
Mi másról is szólna elsősorban a szórakoztatóipar, mint a sztárokról és a csillogásról, nem véletlen tehát, hogy az idén 42 éves Karlovy Vary-i Filmfesztivál is próbált minél többet odavarázsolni ebből, a monarchiás jellegét még ma is szépen őrző fürdővárosba.
A Lucy a csajom újabb variáció a Bridget Jones-szal divatba jött szingli-történetekre. Adott egy fiatal, (általában) fehér, diplomás, fényes karrier előtt álló (és neurotikus, allergiás, gátlásos, impulzív) hölgy, aki hirtelen szembesül az Egzisztenciális Problémával: férjhez kellene menni.
Jane Campion a hagyományos elbeszélőműfaj keretein belül problematizálja a női reprezentáció kérdését olyan közkedvelt, díjnyertes és, szinte populárisnak mondható, nőfilmekben, mint a Janet Frame újzélandi írónő élete által ihletett Angyal az asztalomnál (An Angel At My Table, 1990), a Henry James-regényből készült Egy hölgy arcképe (The Portrait of a Lady, 1996), vagy a saját forgatókönyvére épülő Zongoralecke (The Piano, 1993), amely különösen alkalmas a női tekintet szubverzív lehetőségeinek ábrázolására.
A Trónok harcát talán senkinek nem kell bemutatni, még azoknak sem, akiket nem különösebben hozott lázba a westerosi intrikákat bemutató sorozat. Talán a Csillagok háborújához lehetne leginkább hasonlítani George R. R. Martin könyveiből készült széria popkultúrára gyakorolt hatását: talán még az is tudja, hogy ki az a Jon Snow vagy Daenerys Targaryen, aki egy percet sem nézett meg az HBO fantasy-monstrumából.
Egy futball-világbajnokság a sportág rajongóit hihetetlen lázba képes hozni korosztálytól függetlenül, de a sporttal „párhuzamosok” világába is be bír szivárogni. A Netflix FIFA-val együttműködésben készült dokumentumfilm-sorozata hat részben, összesen 280 percben rajzol portrét a tavalyelőtt lezajlott világverseny elődöntőbe került csapatainak kapitányairól olyan formában, ami rajongót és „párhuzamost” egyaránt képes lebilincselni, és egyúttal egy szubkultúra keresztmetszetét adja.
Jellemzően sosem játssza, hanem éli a szerepeit. Legyen az adott feladat bármily összetett, szokatlan vagy bizarr, hágja át akármilyen mértékben a színészi komfortzóna kereteit, ő mindig, minden alkalommal átváltozik egy idegen hústömeggé, mely a szerep talapzatához horgonyozza magát, tökéletesen kiiktatva minden külső tényezőt. Nyolcvan esztendős lett Robert De Niro.
