Kárhozat
Történet
"Hősünk, Karrer, olyan ember, aki pontosan tudja, mit várhat saját életétől. Olyan nézőpontból szemléli a világot, ahonnan világosan belátható életének teljes reménytelensége, és ennek ellenére mégis belevág egy újabb történetbe, holott ő tudja a leginkább, hogy csak vesztesként kerülhet ki belőle. Van azonban benne valami, ami erősebb, mint a saját világlátása. Ez a benne lakozó nagyobb erő vonzza a történet másik szereplőjéhez, az énekesnőhöz, aki vágyainak és érzéseinek nem egészen méltó tárgya. Karrer nem vár semmit ettől a szerelemtől, számára ez a szerelem a legvégső emberi szükséglet, az emberi melegség utáni biológiai vágyakozás kifejeződése végzetes egyedüllétében... Nem is az a kérdés, hogy mi a tétje az életének, hanem az, hogy egyáltalán van-e tétje?..." (Krasznahorkai László)
Ezt írtuk a filmről:
Don Juan, a dán királyfi – Cserhalmi György aránytalan portréja
Cserhalmi örök nyughatatlanként jelent meg a ’70-es évek elején a színpadon és a filmvásznon. Hamlet, Don Juan és Coriolanus szerepében ünnepelte a kritika. A ’80-as években Jancsó, Bódy, Lugossy, András és Tarr „állandó” színésze, majd szinte alkotótársa lett. A rendszerváltás generációjának is meghatározó alakja maradt. Színházcsináló, aki idén, halkan ünnepelte hetvenedik születésnapját.
Kincs, ami nincs – A magyar filmzene története
A filmzenei szakirodalom egyik legizgalmasabb kérdése, hogy a Hollywood-központú szemlélet mellett milyen szinten lehet szegmentálni a filmzene világát.
A látszat, ha hátulról – Tarr Béla-olvasat 2.
Ugyan Tarr Béla konzekvensen tagadja műveinek korszakolását, fekete filmjei – még ha az előző munkáiból táplálkoznak is – mindenképpen különálló egységet alkotnak, amelyek középpontja és esszenciája a Sátántangó című hétórás mozi. Ám kérdéses, hogy további alkotásaiban mennyire lépett ki saját főművének árnyékából és mennyit tett hozzá az örök körforgás kétélű világához?
A látszat, ha szemből – Tarr Béla-olvasat 1.
Tarr Béláról írni hálás, egyben nehéz feladat is. A filmes esszéisták másfél évtizede fogják kezükben, értelmezik a Tarr-oeuvre darabjait, minden rezdülésére figyelve, értelmezve. Ebből a szempontból nehéz az összegzés. Az idén díjeső közepette visszavonult direktor (állítólag) lezárult életműve adja az apropót a pillanatnyilag legismertebb magyar rendező filmjeinek áttekintéséhez.
„Tudod mi az az Ember tragédiája?” * – Rendezőportrék: Tarr Béla
Tarr Béla a kortárs magyar filmművészet meghatározó alakja – ezt valószínűleg különösebb vita nélkül kijelenthetjük. Életműve következetesen épülő, a filmalkotások valójában egy folyamatos problémamegoldási sorba rendeződnek. Ahogy azt a rendező maga is kijelentette egy vele készült interjúban, egyik film következik a másikból – mindig valaminek a megoldásán fáradozik, ami azután újabb megoldandó problémákat hoz elő. Ez a problémamegoldási „kényszer” vezet el a hetvenes évek „családi tűzfészkeitől”, a szociális kérdésekre koncentráló problémafeltárástól a filmművészet és a film nyelvének megreformálására törekvő gesztusokig, a végső lehetőségek megkísértéséig, egy átléphetetlennek tűnő határ szemrevételezéséig a Sátántangóban.
A magyar filmművészet „zárványai”
Zárt, kerek, fekete-fehér, mégis teljesen eltérően „működő” világok: a magyar fekete széria a kilencvenes években inkább „zárvány”-jelenség, mint irányzat. Fények, formák, tájak és terek Enyedi Ildikó, Szász János, Janisch Attila és Tarr Béla egy-egy filmjében.