Ezt írtuk a filmről:

Túl a műfajon – A melodráma fejlődéstörténete 4.

A Filmtett háromrészes sorozatban – Néma sirámok, A weepie-k nagy korszaka, valamint Konzervatívok és újítók – foglalkozott a melodráma műfajának alakulástörténetével, 2003 március-májusa között. A szerző, Hungler Tímea, utolsóként az 1996-es Anthony Minghella-rendezést, Az angol beteget vizsgálta részletesen, és futólag említést tett az 1999-es The End of the Affair-ról is (Egy kapcsolat vége, r. Neil Jordan). Jelen áttekintés azon a ponton próbálja meg felvenni a fonalat és felvázolni azokat a tendenciákat, amelyek e sokrétű, mutációkra képes filmes műfaj legutóbbi tizenöt évét megszabni látszanak. A rendelkezésre álló források – műfajtörténeti tanulmányok, blogok és filmes portálok információi, illetve maguk a kategóriába sorolódó filmek – alapján többféle vázlat is elképzelhető az 1999-2013 közötti „melodrámás" időszakról.

Vágott-kép – Gondolatok a rendezői változatokról 1.

A filmgyűjtemények dolgozói restaurálások és kutatói munkák közben mindig egészítettek ki töredékes filmalkotásokat. Abel Gance és Fritz Lang munkái is átmentek ilyen restauráláson. Mégis az 1990-es évek fordulóján megjelent Michael Cimino A mennyország kapuja (Heaven’s Gate, 1980) című filmje és Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (Blade Runner, 1982) apropóján a rendezői változat fogalma. Ez többszörös változásokkal ugyan, de manapság az alternatív forgalmazás egyik sajátosságává nőtte ki magát.

Trója – Adalékok egy történelmi városhoz

Wolfgang Petersen rendező kivetette hálóját, a Trója-mítosz pedig begyűjtötte legújabb áldozatait. Talán Homérosz (ha volt ugyan ilyen költő) sem remélte, hogy a majdani barbárok ilyen mértékben, századokon át tudnak az ő történetéért, jobban mondva a történetnek az általa újraköltött változatáért lelkesedni.

Colosseumi tiszteletjegy – Ridley Scott: Gladiátor, 2000

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.

Meglepetések és klisék – Avagy mire táncol Hollywood?

Valljuk be, hadilábon állunk a filmzenével. Ha álmunkból verne fel a kultúrkommandó, nem biztos, hogy fejből elfütyülnénk a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor zenéjét. Mintha a filmslágerek taktusai utcahossznyi hátránnyal indulnának a képekkel szemben. Időnként megveszünk egy-egy soundtracket, hogy lelkiismeretünket csillapítsuk valahogy, de azon túl csak a süket semmi. És akad néhány vakmerő, aki kapásból rávágja: Vangelis, James Horner, Hans Zimmer.

A mesének vége – Ridley Scott: Gladiator / Gladiátor

„Lényem minden része elváltozik, és ezáltal a világ valamilyen részévé átformálódik, ez ismét a világ egy másik részévé változik, s így tovább a végtelenségig." – Marcus Aurelius

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.