Rémálmok rendezője – Wes Craven-portré

2015. december 2. – írta Csiger Ádám

Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.

Amerika csábít, Mexikó bedarál – Diego Quemada-Díez: La jaula de oro / Az ígéret földje

2014. szeptember 4. – írta Soós Tamás

Talán az első guatemalai film, amely mozikba kerül errefelé, és rögtön egy mestermunka. A népvándorlás passiója tán még sosem volt ennyire szép, fájdalmas és naturális.

Magnum opus – Ulrich Seidl: Paradicsom-trilógia (Liebe, Glaube, Hoffnung)

2013. május 31. – írta Csoma Emőke

Egy osztrák család női tagjai külön-külön töltik vakációjukat: Teresa a vakítóan fehér kenyai partokon keresi a feketék egzotikus romantikáját; nővére, Anna Maria végre élete legnagyobb szerelmének, Jézusnak szentelheti minden szabad percét; lánya, Melanie pedig egy túlsúlyos tizenévesektől hemzsegő diétázó-táborban próbál megszabadulni fölösleges kilóitól és lehetőleg ártatlanságától is. Három nő, három történet, három nagyjátékfilm: fikció vagy dokumentált valóság? 

Az erőszak városa – Maïwenn Le Besco: Polisse

2012. április 9. – írta Kovács Patrik

A franciák válasza a Precious – A boldogság árára és a Winter’s Bone – A hallgatás törvényére: kisrealista tereptanulmány a családon belüli bűnelkövetésről, a párizsi társadalom mélyrétegeiről, a rendőrség gyermekvédelmi munkacsoportjának magánéletéről és mindennapos harcairól. Az igazmondás délibábját hajszoló Maïwenn filmje – habár húsbavágóan valósághű – sajnos túl sokat markol, és keveset fog.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 1.

2012. január 11. – írta Csiger Ádám

Ha van self-made man a kortárs amerikai független filmben, az mindenképpen a tavaly hatvanéves Abel Ferrara. New York pereméről jön, pályáját alantasnak elkönyvelt grindhouse-műfajokkal (pornó, horror, exploitation) kezdi, napjainkra viszont filozofáló-moralizáló kultrendezőként tekintenek rá, kritikusok és cinefilek méltatják. Néhány hollywoodi produkciót is találni filmográfiájában, de így sem kapja meg a megérdemelt figyelmet.

Árvák hercege – Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne: Le gamin au vélo / Srác a biciklivel

2011. október 3. – írta Csoma Emőke

A Dardenne-fivérek nevével fémjelzett mozgóképes termékek minősége legalább olyan könnyen beazonosítható, mint mondjuk egy frissen piacra dobott új lovacskás logóval ellátott sportautóé – csak a költségek különböznek. A belga testvérpáros ugyanis minimális büdzséből és a színtiszta valóságból képes kiszolgálni mind a populáris, mind a művészfilmek rajongóit.

Ponyvaregények és realizmus – Don Siegel-portré 1.

2010. december 17. – írta Kriston László

A San Sebastián-i Filmfesztivál idei retrospektívjének alanyát, Don Siegelt sokan Clint Eastwood star vehicle-jeinek bérmunkás rendezőjeként könyvelték el. Öt közös munkájukon túlmenően mégis sokkal több ő, mint a 70-es évek erőszakfilmjeinek gyárosa. Valós idejű történések pergő prezentálásában volt a legerősebb. Hősei mind egy-két nap alatt sodródnak a végkifejlet felé.

Lencsére fröccsenő vércseppek – Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek II.

2010. november 29. – írta Soós Tamás

Az átlagnéző hétköznapi szituációira, életterére rezonáló filmek némelyikének nem csak a zsigeri horror-élményt sikerült újra visszahoznia a filmvászonra, hanem az új évtized videózási kényszerére és a kamerához, médiához való viszonyára is reflektálnak. A kor-szellem újra kísért.

Realizmus, hazugság, videó – Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek I.

2010. november 26. – írta Soós Tamás

A Blair Witch Project hisztérikus sikere a kritikusok körében fanyalgók, a pénztáraknál pedig dollármilliók sorát termelte ki. Mára áldokumentarista mitológiáját éppúgy kívülről fújjuk, mint a kreatív, vagy copy-paste-mechanizmust alkalmazó epigonok hibáit is. A jobb esetben intenzív horrorélményen felül azonban e filmek társadalomkritikáról, a valóság „posztmodern” paradoxonjáról, ill. a kamera hétköznapi szerepéről is mesélnek.

Tökéletes szerelmi háromszög – Radu Muntean: Marţi, după crăciun / Ünnepek után

2010. szeptember 28. – írta Nagy Boglárka

Radu Munteanról ezerszer elhangzott, hogy realista filmeket készít. Igen is, meg nem is. A minap azt mondta egy barátom, hogy egy ítélet-utáni világban élünk. És miközben azon gondolkoztam, hogy mi újat írhatnék Muntean új filmjéről, a Marţi după crăciunról (Ünnepek után), egyre erőteljesebben visszhangzott bennem ez a gondolat. És annál inkább elhalványult bennem az új román film realizmusát dicsőítő szempont.