Az ütődött Mózes meg a CGI-véletlenek – Ridley Scott: Exodus: Gods and Kings / Exodus: Istenek és királyok

2014. december 11. – írta Sándor Anna

Valahol a csapások felénél járhatunk, mikor Ramszesz – megelégelve a pap silány próbálkozásait, hogy természetes eseményekként magyarázza a történteket – felakasztatja a fickót. Vajon Ridley Scottnak volt fogalma arról, hogy üt rá vissza ez a jelenet? A rivalizáló férfiak melodrámájává silányított Exodus ugyanis éppen a lényegét veszíti el, ha kizsigerelik belőle a csodát.

Az első környezetvédő – Darren Aronofsky: Noah / Noé

2014. március 28. – írta Veres Szilárd

A Noé az utóbbi idők egyik legfurább, legvegyesebb filmje, ami egyszerre minden: gigantikus és ékegyszerű 3D akció-fantasy és mély kamarathriller erős karakterdrámával.

Szórakoztató marhaság – Alan Taylor: Thor: The Dark World / Thor: Sötét világ

2013. november 18. – írta Veres Szilárd

A Thor második része ugyanolyan ostoba, mint az első, de legalább sokkal szórakoztatóbb.

Osztálytalálkozó az apokalipszis kellős közepén – Joss Whedon: The Avengers / Bosszúállók

2012. május 3. – írta Kovács Patrik

Joss Whedon grandiózus szuperhős-tablója évek óta közbeszéd tárgya, a hosszúra nyúlt várakozás kultuszt és nem kevés rejtélyt szőtt köré, és nem utolsósorban a benne összegyűlő hősök egyéni felvezető-filmjei is szították a sóvár vágyat a nagyérdeműben, ahogyan azt kell. Szerencsére mindez nem volt hiábavaló, és a magas elvárások ezúttal igazi minőséggel találkoznak: a Bosszúállók értő műgonddal vezényelt akcióbomba, ráadásul a karakterkezelés terén is dicséretesen teljesít – A sötét lovag és az X-Men: Az elsők mellett a legjobb szuperhős-film, ami mozikba került az utóbbi években.

Szandál és pixel – Az ókori témájú sorozatokról

2012. március 9. – írta Ritter György

A tévésorozatok 2000-es évekbeli reneszánsza sok elfeledett műfajba lehelt új életet. Ez alól nem kivételek az 50-es, 60-as években reneszánszukat élő ókori filmeposzok sem. Ugyan a műfaj egyfajta demitizálás útján a 90-es évek végétől (Gladiátor, Trója, Arthur király, Nagy Sándor, a hódító) folyamatosan próbálta visszahódítania a silver screen-t, igazi műfaji megújításra csak a tévésorozatokban volt képes.

Isten, igazából – Kenneth Branagh: Thor

2011. május 3. – írta Jakab-Benke Nándor

Aki az elmúlt éveket mély hibernációban töltötte volna, annak elmondanám, hogy a Thor című film nem a skandináv-germán mitológia istenéről szól, hanem az említett istenből inspirálódott Marvel-képregényfiguráról, ami nem mindegy – a különbség mondhatni ég és föld. Avagy Asgard és Midgard, hogy legyünk stílusosak.

Elhajlított krónikák – A legrosszabb történelmi filmekről 2.

2011. január 7. – írta Ritter György

Egy adott történelmi film ideológiájának még akkor is igyekeznie kell a hiteles történelem ábrázolásához, ha éppen kis költségvetéssel rendelkezik. A 20. században azonban sok film úgy gondolta, nem feldolgozza a történelmet, hanem átírja azt…

Feslett kosztüm – A legrosszabb történelmi filmekről 1.

2011. január 5. – írta Ritter György

A történelmi film gyűjtőfogalma több szubzsánert egyesít. Az ehhez a környezethez nyúló szerzők és (nem ritkán valamilyen rezsim elvárásaihoz is kötődő) zsánerfilmesek egy valamiben közösek: „a minden másképp volt” elvét követik. Ennek következtében egészen elképesztő eredmények (is) szoktak születni ebben a műfajban.

Naiv szörnyek – Ray Harryhausen fantasztikus világa

2010. május 12. – írta Pálos Máté

Nemrég került a mozikba A titánok harca, amely két dimenzióban indult ugyan, de végül némi plusz nyereség reményében 3D-vé konvertálták, sokak szerint nem is túl eredményesen. A fiatalok közül kevesen tudják, de a film tulajdonképpen az 1981-es hasonló című film remake-je, amely a maga idejében szintén főképp technikai megoldásai miatt volt izgalmas: a legendás Ray Harryhausen utolsó filmje volt.

A múzsa bosszúja – Louis Leterrier: Clash of the Titans / A titánok harca

2010. április 20. – írta Szalay Dorottya

A közelmúlt görög mitológiából táplálkozó amerikai szuperprodukciói – élükön Columbus mítoszkasztráló blockbusterével (Villámtolvaj) – mára szinte teljesen kiölték a nézőből a történeti hűség iránti igényt. Az istenképek felcserélése, az ókori mítosz felülírása azonban továbbra sem lehet kifogás a következetlen dramaturgiára és a papírmasé-figurákra. Ha pedig mindehhez még a vártnál jóval gyengébb képi világ is társul, a végeredmény több, mint kiábrándító.