...legjobb barátod feleségét? Vagy a boldogságot? Egyáltalán mi a boldogság – és meg lehet-e, meg szabad-e mutatni? S akkor már fordított előjellel is: adnád-e a saját nődet a legjobb barátodnak? Nem cserébe, hanem csak úgy, barátság-erősítőként. Néha.
Paolo Genovese legújabb kamaradarabját megnézve érezhetünk némi blöffszagot, de a vetítés után többen azon kaphatják magukat a moziból hazafele menve, hogy hosszú percekre mélyen önmagukba néznek, ugyanis a rendezőnek újra sikerült felzavarnia az emberi természet mély kútját.
Az anyám! újabb bizonyíték arra, hogy Aronofskynak nem kellene erőltetnie az önálló forgatókönyvírást, mert bár rendezőnek kiváló, minél nagyobb alkotói szabadságot élvez (legyen szó pénzügyi vagy kreatív szabadságról), annál hajlamosabb felperzselődni saját ambícióiban.
Tücskök ciripelnek, gallyak roppannak, abroncsos szoknyák suhannak az avaron, a messzi távolban pedig szünet nélkül hallatszik az ágyútűz moraja. A polgárháborús világtól elzárt, déli leányiskola csendes és monoton mindennapjai örökre megváltoznak, amikor az egyik lány a gombaszedésből egy sérült jenkivel tér vissza.
Élünk, ennél fontosabb dolgunk nincs. Nem mindegy hogyan, nem mindegy mikor, és nyilván az sem mindegy, hol és kivel. Néha a véletlen belerondít, néha rosszul döntünk, aztán meg van, hogy helyettünk döntenek, de élni akkor is szükségszerű. Az Utazók egyik, de nem egyetlen valamirevaló tanulsága ez. A másik pedig, hogy a szerelem, ó, a szerelem. A harmadik... nos… izé… harmadik nincs.
Idén az olaszok is készítettek egy lakásbelsőben játszódó, viszont igen ötletes kamaradarabot, ami ugyan nincs olyan jó, mint az Ernelláék Farkaséknál Hajdu Szabolcstól vagy az Ez csak a világ vége Xavier Dolantől, de kevés hiányzott.
Xavier Dolan a visszatérő színészeit ezúttal nemzetközi sztárokra cserélte, de még ők se tudják megmenteni ezt a színpadi drámából adaptált monoton, élettelen alkotást. A kanadai rendező legújabb (és egyben eddigi legrosszabb) filmje minden téren csődöt mond.