A Miramax gyártó és forgalmazó cég tegnap bejelentette, hogy Martin Scorsese tévére fogja adaptálni New York bandái (Gangs of New York) című mozifilmjét.
Amúgy sem jó öregedő színésznek lenni egy olyan gyorsan változó közegben, mint amilyen Hollywood, a Ryan Gosling-érában pedig különösen nehéz lehet visszakapaszkodni az első ligába – még akkor is, ha épp Al Pacinónak hívnak. Ráadásul mintha egyre kevesebb film próbálkozna a családi vígjátékok és romkomok dzsungelébe tévedt legendák rehabilitálásával. Fisher Stevens második nagyjátékfilmje valami hasonlóra tesz kísérletet, de a Született gengszterek sajnos pont olyan semmitmondó, mint amilyen a magyar címe.
Egy üres nézőtér roppant nyomasztó élmény, különösen ha a rajtam kívül senkinek vetített film úgy edz a közepesen jó végkifejletre, hogy hetvenvalahány percen keresztül, szuszogósan meg-megtorpanva, egyik mélypontról a következő, mélyebb pontra küzdi, nyomja, döngöli pár amerikai forrásból összekalapált, vékonyka cselekményét. Mindeközben pedig másra alig terjedő figyelemmel összpontosít a krimikben javarészt használatos eszközök közül egyetlenegyre, a késleltetésre. De arra aztán nagyon.
Valahogy úgy tudnám elképzelni ennek a filmnek a születését, hogy bement valaki a producerekhez egy ötlettel: „Öltöztessünk fel egy csomó jónevű sztárt 40-es évekbeli ruhákba, adjunk a szájukba cigit, a kezükbe pisztolyt és gépfegyvert, s meglátjuk mi lesz belőle.”
A walesi születésű, de évek óta Indonéziában székelő Gareth Huw Evans második nagyjátékfilmje – szögezzük le még most az elején – teljes joggal lett felkapva. A The Raid: Redemption ugyanis csúcsra járatja az Evans által a Merantauban (2009) bemutatott harcművészet-imádságot, s annak ellenére, hogy – természetesen – nem beszélhetünk gáncstalan darabról, a The Raid nem csak a 2011/2012-es filmes évjárat, hanem az utóbbi jó pár esztendő legkíméletlenebb mélyütése a harcművészeti- és akciófilmes zsánereken belül.
Megfelelni a Maffiózók (The Sopranos), a filmklasszikusok és a hype által gerjesztett elvárásoknak: életveszélyes feladat. A Gengszterkorzó azonban, mint egy rafinált, számító gengszter, saját előnyére fordítja a helyzetet: falhoz állítja és kihasználja példaképeit, majd lazán elslisszan az elvárások alól. Ha kell, odavág, ha kell, drámázik, ambivalens karaktereivel pedig bizonyára még jó pár évadra odaszögezi rajongóit a tévé elé.
Takeshi Kitano az egyik legeredetibb és legváltozatosabb filmszerző, akit a kortárs Japán kiszoríthatott magából, efelől nincs kétség. Épp ezért vártam toporzékolva, hogy hozzájuthassak legújabb akciófilmjéhez, amely korai munkáihoz híven ismét gengszterekkel, yakuzákkal, alvilággal díszített. S amikor egy ilyen precízen tervező, mérnöki alkotó bombasztikus emberhasogatást gondol ki a fejében, annak rossz vége nem lehet.
Hollywoodban alighanem elfogytak a feldolgozásra váró nagyhalak, ezért a filmkészítők Al Capone és John Dillinger helyett egyre inkább olyan – legalábbis nálunkfelé – kevésbé ismert „hősöket” vesznek elő, akiknek a történetéből talán még ki lehet sajtolni valami újat. A néhány éve Ridley Scott Amerikai gengszeterében látott kvázi ismeretlen Frank Lucas után most egy igazi ír keménygyerek, Danny Greene került terítékre.