A premisszája alapján a Tiszta szívvel lehetne otromba viccelődés is vagy  társadalmi célú hirdetés némi lövöldözéssel. Esetleg azokhoz hasonló nyomorpornó, amik elkergették az embereket a magyar filmek környékéről. Ehelyett végtelenül szórakoztató emberi történet, ami közben úgy vicces, hogy nem kell nevetés közben rosszul éreznünk magunkat, és aminek ha a magyar közönség esélyt szavaz, kedvet kaphat hogy még több magyar filmre adjon ki pénzt a jövőben.

A sztori főszereplője Zoli (Fenyvesi Zoltán), a mozgássérült kerekesszékes fiatal, akinek életmentő műtétre lenne szüksége, ugyanis nagyon súlyos gerincproblémái vannak. A műtét sok pénzbe kerül, a fiú Németországban élő apja ki is fizetné, de Zoli nem hajlandó elfogadni az apjától pénzt, mivel az otthagyta régen őt anyjával együtt, még azelőtt, hogy megismerhette volna. Legjobb barátjával, a szintén mozgássérült Barbával (Fekete Ádám) képregényrajzolással telnek mindennapjaik, míg be nem toppan az életükbe egy Rupaszov nevű fickó (Thuróczy Szabolcs). Ő szintén mozgáskorlátozott, nyugalmazott tűzoltó, aki egy szláv maffiózónak dolgozik, egészen pontosan embereket intéz el neki. Iszonyat profi, teljes bűnbandákat nyír ki egymaga. A srácok, unalmas életükbe kis izgalmat csempészendő elkezdenek segíteni a piszkos melóban Rupaszovnak, közben egyre közelebb kerülnek hozzá és egyre nagyobb bajba sodorják magukat.

A felütés műfajfilmes, de nem egy olyan filmet ígér, aminek a cselekménye sosem várt csavarokat tartogat, sőt, szinte végig sejteni lehet, hogy mi fog történni, viszont ez egyáltalán nem zavaró. Zoli felnövéstörténetét is sok formában láthattuk már: az a srác, aki apa nélkül nőtt fel, ezért haragszik a világra, kezelhetetlen, és folyamatosan keresi önmagát, miközben karizmatikus apafigurát keres, akire felnézhet, és aki segít eligazodni neki a nagyok bonyolult világában. Viszont egyrészt ilyent még nem igazán láttuk egy mozgássérült szemszögéből, másrészt nemcsak más filmekből, hanem a való életből is ismerős lehet: bizonyosan mindenkinek van ilyen ismerőse vagy barátja. A barátja, Barba Papa pedig egy érdekes verziója a vicces, nagydumás comic relief figuráknak, a film legviccesebb jeleneteit ő szállítja.

Az igazi szíve a filmnek viszont Rupaszov, a frissen szabadult bérgyilkos, aki  igazi nagypofájú bunkó, viszont ahogy egyre jobban leásunk a játékidő előrehaladtával a jellemébe, egy végtelenül szomorú sors tárul elénk, tragikus hőssel a középpontban, aki egy pillanatra sem adja fel a reményt, bármiről is legyen szó. Mindenféle bárdolatlansága ellenére ő is ugyanolyan szerethető, mint a két srác, de összességében a karakterek kedvelhetősége annak is köszönhető, hogy Till Attila is szereti ezeket a karaktereket. Úgy igazán. Úgy tud nevettetni, hogy egy pillanatra sem teszi meg a poénok céltáblájának a figurák rokkantságát. Az, hogy Barba állandóan telibe flitteli magát Old Spice-szal, hátha váratlanul összefut csajokkal, tipikusan kamaszos bugyutaság, ahogy Zoli megmosolyogtató, félmeztelenül pózolós, az internetre készülő fotója is olyan cikiség, ami szintén a kamaszlét egyik velejárója. Az ostor mindig máson csattan, például a keménykedő piti gengszteren az előzetesben látott jelenet során, amikor annak ellenére döfi combon Rupaszovot, hogy az nyilvánvalóan nem érez semmit a lábában.

Ami viszont sokkal fontosabb, hogy Tilla egy pillanatra sem próbál meg szánalmat vagy sajnálatot előidézni karakterei rokkantsága iránt. Sajnáljuk Rupaszovot, de azért, mert a nő, akit igazán szeret, éppen készül hozzámenni valaki máshoz. Hogy miért drukkolunk nekik, ahhoz nagyjából semmi köze nincs ahhoz, hogy nem tudnak járni. Sőt, a nyugalmazott tűzoltó az egyik legmenőbb filmes bérgyilkos, aki megfordult a vásznon, Barba pedig kis híján ellopja a show-t a többiek elől a vicces beköpéseivel. Méltósággal tudja bemutatni azok az embereket, akiken egyébként állandóan segíteni akarunk, hogy aztán jobb lelkiismerettel aludjunk, pedig az igazi segítség az lenne, ha nem csinálnánk nagy ügyet a betegségükből – ahogy a film sem. Érdekes, szokatlan, bemutatja, hogy mivel jár, de a hangsúlyt a három fickó idővel kialakuló kapcsolatára helyezi, ami annyira működik, hogy szórakoztató tud lenni minden, amit együtt csinálnak.

Ráadásul képes azt is elérni, amivel nagyon sok magyar mozi csak próbálkozik (de legtöbbször csúfos kudarcot vall): úgy beszélnek benne a karakterek, ahogy az emberek szoktak az utcán. Legtöbbször abban szoktak megbukni az ilyen próbálkozások, hogy úgy tűnik, mintha az írók sosem találkoznának emberekkel, ezért úgy beszéltetik szereplőiket, mintha azokban több adagnyi nyugtató lenne, és képtelenek lennének félmondatoknál többet egyszerre elmondani (igen, most rád nézek, kedves Fehér isten és Viharsarok!). Itt a szereplők mind egy picit másként beszélnek, de mind úgy, hogy azonnal valódinak érződnek, minden szavuk természetesnek hat. Ezt persze hozzák valamennyire magukkal a színészek is, akiket engedtek improvizálni, és a két amatőr színész végig egyenrangú partner a vérprofi Thuróczyval.

A Tiszta szívvel üdítő példa a magyar zsánerfilmes felhozatalban, mert a cselekmény helyett a karaktereire gyúr rá – hagyja, hogy kellően megismerjük őket, mielőtt aggódnunk kellene értük –, és nem tömi tele szükségtelen csavarokkal. Jól vegyíti a különböző hangulatokat, néhol vicces, izgalmas, szomorú, néhol pedig szívet melengető, de van, hogy ez mind egyszerre, akárcsak az élet. Egy olyan sztorit mesél el, ami simán megtörténhetne ma Magyarországon, közben pedig veszettül szórakoztató. Till Attila egy érdekes hang a mai magyar filmgyártásban, akiben ott van a szerzői filmes kíváncsiság és a zsánerfilmes profizmus is, legújabb filmjében pedig mindkettőt megcsillogtatja.