Mi kell a nőnek? Avagy a kedves kis komédiák varázsa – Sántha Attila mozija

2003. március 15. – írta Sántha Attila

Vannak filmek, amelyeket az ember előbb-utóbb elfelejt, viszont megmarad az érzés, hogy valamikor, valahol milyen jól éreztük magunkat másfél-két órára egy kis komédia nézése közben. Ilyen film a What Women Want (Mi kell a nőnek?), Mel Gibsonnal és Helen Hunttal a főszerepben, a rendező nevét is ideírom, habár nem hiszem, hogy a nagyok között tartanák számon (Nancy Meyers).

Valami film

2003. március 15. – írta Neulinger Ágnes

Életem érdekes pillanata volt. Ültem a moziban egy szinte ismeretlen fiúval, amikor elkezdődött a film és a világ súlypontja áthelyeződött a filmvászonra. És ott is maradt. A fiút sosem láttam viszont többé. Azóta, ha kell valami jó film, akkor a válasz: Valami Amerika.

Madárrá vált barátaink emlékére – (Tibinek és Zsófinak)

2003. február 15. – írta Szűcs Terézia

Minimum hat gyerek elrepült. Volt egyszer hat gyerek – testvérek, foglalkozásuk szerint koldusok, a legkisebbtől a legnagyobbig. Hétköznap a forgalmasabb utcákon járkáltak, vasárnaponként pedig a templomok előtt várták a kijövőket.

Jön még kutyára emlékezetkiesés – Vass Tibor mozija

2003. február 15. – írta Vass Tibor

Kettőezer-egy tavaszán arra kért egy filmklubvezető, hogy mondjak ráhangoló előszöveget, afféle „művészeti bevezetőt” egy Greenawayhez, A szakács, a tolvaj, a feleség meg a szeretője, merthogy afféle van soron a klubban, a ráhangolószöveg-mondók között pedig én. (A szerző itt arra gondol, hogy a filmről való [elő]szöveg tulajdonképpen fölösleges, miként konzervtejen a föl.)

A Hegy romantikája

2003. január 15. – írta Sándor Anna

Ha nagy leszek, egyszer feltétlenül megírom a pannonhalmi emlékeket – fogadtam meg számtalanszor az otthon töltött évek alatt. A hegytetőről ezer éve figyelő apátság, a gimnázium és a tanárok házsora az iskola lábánál; a fekete reverendájú szerzetesek, a turisták, akiket a padon ülve figyeltünk, a rajzszakkör, diák barátaim: mind-mind megörökítésre váró emlékek. Olyan romantikája volt ennek a nyolc esztendőnek, melyet sehol máshol meg nem tapasztalhattam.

Woland Hollywoodban – Papp Attila Zsolt mozija

2003. január 15. – írta Papp Attila Zsolt

Valahányszor társaságban David Lynch filmjeiről esik szó, mindig elmondom: felfoghatatlan, hogy az előbb említett rendező még eddig nem vitte filmvászonra egy Mihail Bulgakov nevű orosz író-zseni remekművét, A Mester és Margaritát. De úgy tűnik, Lynch mester más tájakon van igazán elemében.

Kelet közelről

2002. november 15. – írta Speidl Blanka

Damaszkusz bővelkedik mozikban. Élénk színűre festett plakátjaikon harcban izzadt, gépfegyvert szorongató napszemüveges férfiak, vagy szenvedélyes ölelésben összeforrott szerelmes párok próbálják felhívni magukra a figyelmet.

Egy moziképész monológja – Szonda Szabolcs mozija

2002. november 15. – írta Szonda Szabolcs

Azt hiszem, türelmetlenné váltam. Bő húsz éve vagyok ebben a szakmában, néztem eleget a vetítővásznat, láttam jót, rosszat, szépet, elborzasztót egyaránt, egy kicsit összegyűlt. Most igazándiból azt szeretném megszemlélni, ahogyan filmet nézek. Nem edtévé és trumansó, hanem csak az arc, ahogyan rezdül a filmben futó képek hatására, ahogyan táncol rajta fény és árnyék, váltják egymást a kinti és benti összevillanások. Így talán jobban megérteném a folyton változó ráfigyelést. Mert volt nekem is rajongó korszakom.

Menekülés a jövőből – Karácsonyi Zsolt mozija

2002. október 15. – írta Karácsonyi Zsolt

Számomra a film névtelen műfaj, mintha megőrzött volna valamit saját kezdeteinek némaságából, és ettől vált névtelenné. Névtelen, mert nem volt névadója, szerzője. Furcsának tűnhet ez a kijelentés... A film végül is pillanatnyi hatásról szól, a pillanatnak pedig nincs neve, szerzője sem; talán ezért van az, hogy a legmaradandóbb fílmélményeim valahogy rendezőtlenül a levegőben maradtak, főleg a kölyökkorban látott filmek, a nyolcvanas évek sci-fi mesevilága, amelyet össze se lehet hasonlítani a mai szörnyeteg-áradattal.

Realitásváltás

2002. október 15. – írta Tóth Levente

Délutáni csúcsforgalom a maga sajátos, londoni szürrealizmusával. A sűrű felhőréteg a fejünk felett valahol ott kezdődik, ahol a kipufogógáz felhői véget érnek.