A/egy film meséje sohasem a hol volt, hol nem volttal kezdődik, hanem azzal, hogy a filmmel történik valami: vetítése közben a feleséged hármas ikreket szül, miközben a film, amit nézel egy meddő házaspár küszködéseiről szól, vagy… A valami, amitől a film mese lesz, sohasem a szemünk előtt, a vásznon történik, hanem a hátunk mögött. Például a bírósági tárgyaláson kialszik a kép, csak az angol szöveget halljuk, a közönség egyből létezni és mocorogni kezd, kiáltozik kétségbeesetten, hogy jelezze: baj van.1
Mindenki volt már úgy... persze, hogy voltál már úgy, hogy külföldre kerültél, kicsit értve és beszélve. Idegenül kimondott félmondatokból áll az élet, és a megközelíthetetlen szavakat a gesztusokból, arcrándulásokból kell összerakni. Figyelni kell a képi szösszenetekre, nincs mese, tudod.
Akkoriban, úgy 1994 körül, egy Pest melletti poros, „metafizikailag elátkozott” faluban éltük a fiatal, két kisgyermekes, magyarországi értelmiségi családok átlagos életét. A férjem nemrégiben lett kényszer-szabadúszó, így itthon ült éjjel-nappal a számítógép előtt. Fordított krimit, szerződéseket és egyházatyákat, ezért bármikor bevethető volt a hajnali 4 órai szoptatás után, ha még valamicskét aludni akartam fél hatig, amíg a kétéves lányom ébred; a ház urát tehát nem kellett felkelteni, amúgy is ébren volt.
1986 őszén történt. Sorállományú katonai szolgálatomat teljesítettem. Éppen hétvégi eltávozásra engedtek haza, péntek délután volt tehát. A barátnőmnél várt néhány gimnáziumi osztálytársunk is. Moziba akartak menni. Én szívesebben maradtam volna kettesben a lánnyal, de beleegyeztem a közös programba, azzal a feltétellel, hogy megvárják míg civil ruhát veszek.
Fogalmam sincs, hogy ki volt a rendező, az operatőr vagy a vágó – persze, utána lehetne nézni, de minek –, sőt, a kevésbé haszontalan szerepet betöltők nevét sem tudom, mégis, számomra máig ez „a” moziélmény.
(Nocce, nocce, kedves közönség, az agy éjjeli és néma álma ez.) Hangzós mondatokkal kéne úgy tennem, mintha mesélnék; bár ha nem tennék, akkor is úgy tűnne. A történet mindenképpen – és ezt leszögezhetem – igaz. Igaz, ez nem fontos.
Sonka la muzi! Sonka La muzi! Ennyivel bízta meg Pipe Sanyit a kultúrotthon előtt gyülekező sáros gumicsizmások társasága. Úgy álltak ott, mintha melegvizes lavórban áztatnák a lábukat. Pipe Sanyi bekiáltott a sepert udvarra, a keskeny és hosszú tornácra, és várt, hogy megjelenjen Sonka. Sonka, a másfélmázsás gépész, egyszer csak ott állt a tornác kövén, mezítláb, pocakjára feszülő majában és kitérdesedett alsónadrágban.
Ha füst látszik, dübörgés hallatszik, az ugyan semmi mást nem jelent, minthogy (amint az szokás): a király háborúba ment. Ködbe, ismeretlen veszedelmekbe. Sokáig nem jön felőle hír. Nyolc fia született, hét életben is maradt, beérte a sors az első (egyetlen) áldozattal. Heten...: meglett, egészséges gyermekek. Mégsem vitte őket a hadba magával.
Kraszna mindig több akart lenni, mint a szomszéd falvak. Szilágysomlyóval meg Zilahhal vetélkedve mezővárosnak tartotta magát. Családunk kívülállóként élte meg e helyzetet (református lelkész édesapám az ötvenes évek közepén került oda), és elnéző mosolygással nyugtázta e nagyotakarást. Annyit azonban felnőttek és gyermekek egyaránt elismertünk, hogy az emeletes kórház és iskola, a keramitkockás homlokzatú polgárházak, az ipartesületi kultúrotthon és tekepálya, a cigányzenés nyárikert némi jogalapot nyújtanak a krasznaiak lokálpatrióta érzelmeinek.
