Akkoriban, úgy 1994 körül, egy Pest melletti poros, „metafizikailag elátkozott” faluban éltük a fiatal, két kisgyermekes, magyarországi értelmiségi családok átlagos életét. A férjem nemrégiben lett kényszer-szabadúszó, így itthon ült éjjel-nappal a számítógép előtt. Fordított krimit, szerződéseket és egyházatyákat, ezért bármikor bevethető volt a hajnali 4 órai szoptatás után, ha még valamicskét aludni akartam fél hatig, amíg a kétéves lányom ébred; a ház urát tehát nem kellett felkelteni, amúgy is ébren volt.
Eleinte olvasni is próbáltam, a második gyereknél már lelkiismeret-furdalás nélkül, szoptatás alatt is, persze nem sok sikerrel. Egyszer valamelyik vaskos Szentkuthy majdnem agyoncsapta az édesdeden táplálkozó újszülöttet, mert néhány sor után elbóbiskoltam, és a könyv kifordult a kezemből. Így teljesen „begyesesedve", eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, legalább kéthavonta valahogy beevickélünk az autóval húsz percre fekvő Budapestre, és megnézünk valamit. (Ha már az olvasás nem megy, talán nézni még tudunk.) Ez a következőképpen szokott zajlani: elhívtuk pesztrálni Jankát és Emesét, egy nagyváradi doktornő bájos gimnazista lányait, vettünk a Zastavába 500 forintra benzint, és ha az autó beindult (kisebb problémákra, úgymint egy nem lyukas harisnyanadrág vagy egy nem kihízott szoknya felkutatása, nem térek ki), elindultunk, jegyet vettünk, de a szünetben frusztráltan menekültünk a pocsék előadásról, amelyre hetek óta készültünk. De ez még csak hagyján!
Egyszer egy régi barátunk – közös egyetemista évek a Ceauşescu-Kolozsváron, névházasságok, majd közös pesti albérlet, stb. –, akkoriban Pesten befutófélben lévő rendező, kapcsolatunkat felmelegítendő meghívott új darabjának bemutatójára. Nekem viszont a bébiszitterek, a Zastava-benzin, a jegy, a büfé és az előadás után sikerült vérig sértenem, mérgemben ugyanis azt találtam mondani, hogy „Te..., úgy látom, már megint kihúztál mindent Shakespeare-ből, amit nem értesz.” Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha én vidéki prosztó ezt nem az egész szakma füle-hallatára közlöm. Mellesleg, de nem utolsósorban a kiruccanás a félhavi gyesembe került.
Nem sokkal utána, belvárosi kultúr-agglegény öcsém, hogy ápolja lelkemet, moziba visz. Greenaway az új szenzáció, a film üde, sült szakácsot esznek, jól érzem magam, kár, hogy közismert testvéri tapintattal dörgöli az orrom alá, hogy elhíztam, és olyan vagyok, mint a többi gyeses kismama a pesti kutyapiszkos játszótéren. Mindegy, elhatározom, hogy Greenawayt megmutatom az uramnak is. Két -három hónap múlva sikerül is elszabadulnunk otthonról. Forgatókönyv ugyanaz. A Zastavát betolják a szomszédok, szakad a novemberi eső, jegy van, jó drága, és indul a film, A mâconi gyermek. Lehengerlő snittek, barokk, hol értem, hol nem, nem baj, az ember okosabb, majd hazafele megmagyarázza. Az uram egyre idegesebb, sok a vér, véget nem érő a nemi erőszak, a durva úrvacsora-paródiát pedig a református lelke nem bírja bevenni. Ekkor következik a csúcsjelenet (szimbólum, archetípus ide vagy oda), az aranyhajú, göndör, puttós kisjézuskát (azért a mi Zsófink szebb!) kezdik rituálisan feltrancsírozni és elfogyasztani. A gömbölyű lábfej feldarabolását már behunyt szemmel ültem végig, és saját gyerekeim lábacskáit láttam magam előtt: vajon a pótmamák, hogy birkóznak meg a fürdetéssel? A férjem néha kinyitotta a szemét, ezt onnan tudtam, mert azt hörögte, hogy ez teljesen perverz (alighanem Greenawayre gondolt), Kicsim, én ezt nem bírom…
Szerencsére Greenawayt nem ismertük személyesen, úgyhogy az előadás után a büfében nem sértettünk vérig senkit. Szakadt ránk az eső, és mi émelyegve kerestük az autót a nagykörút sötét mellékutcáinak útvesztőjében, csak érjünk már haza. Ezúttal még arról a titkos óhajunkról is megfeledkeztünk, hátha valaki ellopja a Zastavát miközben mi szórakozunk, és így megszabadulván a rozsdás csődtömegtől, jól kifosztjuk a biztosítót.
