Louis Garrel bűnügyi-romantikus vígjátéka a zsáner legtöbb édes és keserű falatját szabadon kínálja a nézőknek.
Abel (Garrel, aki nemcsak főszereplő, hanem a filmet írta és rendezte is) meghitt és néha harsányan őszinte kapcsolatot ápol édesanyjával, Sylvie-vel (Anouk Grinberg), aki színészi pályafutása mellett börtönökben tart drámakurzust a raboknak, és gyorsan váltogatja az örökkön-örökkét. Új párjával a fogdában találkozott, ott is esküdtek meg, meglehetősen szerény, de annál szórakoztatóbb körülmények között. Az új apafigura, Michel (Roschdy Zem) eleinte ellenszenvet és gyanút kelt Abelben, ezt pedig csak tetézi a fordulat, miszerint édesanyja úgy dönt, felhagy addigi életvitelével, hogy új szerelmével egy virágüzletet nyisson. A fiút paranoiához közelítő aggodalma arra ösztökéli, hogy kémkedjen az új családtag után, lesse ki minden lépését. Ebben akváriumi munkatársa, egyben legközelibb barátja, a joviális Clémence (Noémie Merlant) lesz partnere. A nő állandó lelki támasza a feleségét gyászoló Abelnek, ennek tetejébe a maga naivan bátor módján néha egy esetlenül vakmerő kölyökkutyára emlékeztet. Javarészt ennek a Clémence-féle vitalitásnak köszönhetően kezd Abel nyitni a rablásért elítélt Michel felé, olyannyira, hogy a hármas tagjai végül bűntársakká válnak egy mérnöki pontossággal megtervezett, amatőr színészi improvizációt igénylő kaviárlopási akcióban.
A film feszegeti a gyászon való túllépés, a mások felé való nyitás, a (pár)kapcsolati spontaneitás kérdéseit is, de leginkább mégis az köti le a nézőt, hogy kitalálja, mely karakterek teszik majd a legkiszámíthatatlanabb lépéseket. Ebben a filmben egyesek nyugalmi állapotukban, alapjáraton látszanak háborodottnak, mások viszont akkor válnak esztelenné, amikor növekszik a kockázat.
Bár vígjátékhoz híven a dialógusok is sokszor humorosak (például az, amikor Clémence kifejezetten cukorral kéri a zérós kólát), a film erőssége a helyzetkomikum. A – túlzással élve – meghitt, családi idill gyorsan, mégis mérsékelt tempóban, megalapozottan csap át csavaros rablásba, később pedig autósüldözésbe. Ha a filmet bűnügyi vígjátékként értékeljük, elégedetten nyugtázhatjuk, hogy beváltja ígéreteit: megkapjuk a szerethető rosszfiút, a meggazdagodás ígéretét, a bizarr helyzeteket, sőt, még meglepetéseket is. És, ahogy az lenni szokott, a műben megjelenített törvényenkívüliek iránt könnyedén rokonszenvet táplálunk. A romantikus szálak viszont – mint nagy általánosságban véve minden vígjáték esetében – nem azok az összetevők, amelyek alapján egyértelműen jónak titulálható az alkotás, talán még a maga zsánerében sem: ez a vonal nem kecsegtet váratlansággal, de lehet, nem is szükséges. A Családban marad-ban a szerelem inkább csak egy szükségesnek vélt igénynek tűnik, aminek célja elégedettséget hagyni a mulatni vágyó nézőkben, alternatív keretet és vázat adva a forgatókönyvnek.
Louis Garrel filmje képes elérni, hogy abszurd legyen, miközben valahogy mégis életszagú. Ebben nagy szerepe van a színészi játéknak, leginkább a mellékszereplőkének – gondolunk itt főleg az anyát és az ő új férjét megformáló színészekre. Mindkét színész képes kellő komolysággal és komolytalansággal megfogni figurájuk lényegét, úgy, hogy nem keltik a nézőben a túlzás érzetét. Ezzel ellenben a legjobb női mellékszereplő César-díjával jutalmazott Merlant intenzív optimizmusa kirívó lehet, olykor idegennek hat környezetében. Ezért is számíthatnak tettei sokkal szórakoztatóbbnak, mint az általa megformált Clémence személyisége. A másik véglet a gyászba burkolózó, melankolikus Abel: a veszteséget átélt, zárkózott, mélabús alak változásai és különböző helyzetekre aditt reakciói indokoltak ugyan, de a film vígjtéki atmoszférájában még unalmassá is válhatnak. A férfi ugyanis lelki felszabadulása alatt és után is képes a boldogságot úgy ábrázolni, mintha csak udvariasságból örvendene.
A Családban marad fölött a romantikus vígjátékok kísértete lebeg. A cselekmény rugalmassága tökéletesen megállja a helyét, a feszültségkeltés tempója és csúcspontja precízen kimért és adagolt. Ugyanakkor a karakterek, személyiségeik fejlődése – a viszonylag jó kivitelezés ellenére – nem kapnak akkora kibontakozási lehetőséget a közel két óra alatt, mint ami a szerzői szándék mögött megbújni látszik. A sokatmondó üzenet zsúfolttá teszi az alkotást, ami utóízként az összecsapottság érzetét kelti.
Összességében, a filmrendező felmenőkkel rendelkező Louis Garrel Családban maradja bűnügyi vígjátéknak jó, romantikus vígjátéknak nem olyan rossz, mindkét lencsén keresztül nézve pedig valahol a kettő között van.
