A masala alapvetően egy indiai fűszerkeverék, de Bollywoodban masalának nevezik a műfajokat előszeretettel, vígan, néha logikát mellőzően keverő filmeket. Bollywood olyan a filmművészetnek, mint a masala a.) az ételnek, b.) az ínyenceknek, c.) a cipőfűzőnek.

Ha valaki a masala ízére kíváncsi, elég ha tetszőlegesen kiválaszt egyet az évente kb. ezer (ez nagyjából kétszer annyi film, mint amennyi Hollywoodban kerül vászonra) megjelenő bollywoodi film közül – jellegzetes ízmintát, és mondhatni átfogó képet kap erről a virágzó iparról. De ha valaki a Kaminey (Scoundrels) című filmet választja, akkor nem a legtipikusabb masalát kóstolja, és számítson arra, hogy a nyugatiasabb aromák erőssége miatt félreismerheti a műfajt.

Ahhoz, hogy a fűszerkeverék teljes legyen, egy kb. 3 órás klasszikus bollywoodi filmnek tartalmaznia kell: intrikákkal teli melodramatikus cselekményt akciófilm- és vígjátékelemekkel, indiai sztárokat, grandiózus, komolyan kidolgozott és koreografált ének- és táncjeleneteket sok statisztával, happy endet és speciális effektusokat. A táncjelenetek intermezzókként lazítják a cselekményt. A különböző elemek általában arányosan oszlanak el a filmben. A Kaminey rendezője, Vishal Bhardwaj az arányok újraosztásával játszik el, valamelyest kiemelve az alkotást a hagyományos bollywoodi étlapból. Az elosztás a következőt eredményezi: 65% akció/gengszterfilm, 33% melodráma és csak 2% zenés, táncos jelenet. Persze a többi alkotóelem – sztárok, intrikák, speciális effektusok, happy end – benne marad a filmben, de hát ez minden álomgyárban, így az indiaiban is így működik.

Okosan felépített film ez. A bizonyos 65 százalék Indiából kikerülve is bármikor, bárhol megállja a helyét: a pörgős, Guy Ritchie-s profizmussal felépített alapon jól illeszkedik a helyszín és szereplők adta kusturicás fíling, és persze, a nemrég igencsak bevált Slumdog Millionaire-es sztori (ami egyébként inkább bollywoodi, mint Danny Boyle-os). Charlie és Guddu (mindkettő Shahid Kapur megformálásban) egyforma ikrek. Mindketten beszédhibásak: Charlie s betű helyett f betűt ejt, Guddu dadogós. Ami számukra hátrány, a film számára egyértelmű előny: humorforrás, ugyanakkor jelölő szerepe is van. Charlie képviseli a film akció-részét: kisszerű gengszter, aki bandájával lóversenyek „lezsírozásával” foglalkozik, és akinek minden álma, hogy saját fogadóirodát nyithasson. A zsoké egy alkalommal átveri őket, aminek következtében Charlie minden pénzét elveszíti. Ezek után a kötelező gengszterfilmes lépések következnek: elfogják a zsokét, kiderítik megbízójának kilétét, és ezúton jóval nagyobb slamasztikába kerülnek, amelyben már nem csak holmi fogadásokról lesz szó, hanem 100 millió dollár értékű kokainról is. Nos, ez már eléggé nagy dolog ahhoz, hogy maga után vonja a maffiát, a politikát, a rendőrséget és még a melodrámát is.

Ha az akciófilmeknek egy ötös konfliktusskáláján ez mondjuk a 4-ik fokozat, a melodráma ennek megfelelő szintje talán az lehet, amikor Guddu barátnője bejelenti, hogy terhes. A két, 65 és 33 százalékos szál nyilván nem bonyolódhat sokáig párhuzamosan, ezért kiderül, hogy a boldog állapotba került hölgy egy fontos politikai vezetőnek a testvére. Ezen a ponton pedig az indiai kultúra kikéri magának, ami az övé: itt jön a képbe a kusturicás/keresztapás alapmotívum: a család. Ez, és a tágabb értelembe vett kulturális tényezők „rontják el” a film végkifejletét – számunkra. Az indiai társadalom számára egy ilyen végkifejlet nélkül a film elveszítené talán minden értelmét. Az abszolút ügyesen felépített, izgalmas, humoros film mégiscsak indiai, és nem is akar más lenni. Két darab zenés-táncos jelenettel megússzuk a Bollywood-részét a filmnek, amelyek nem megszakítják a cselekményt, hanem beépülnek abba. Az a tény, hogy az egész hitelesen indiai (a maga neméhez viszonyítva), a nyugati néző számára inkább egzotikus, mintsem fanyar íz.

Az a Bollywood, ami számunka röhejesnek tűnik, vagy akár nézhetetlen, az indiai társadalom számára teljesen más értékkel és jelentőséggel bír. Hogy egy kicsit jobban megérthessük azt, hogy mit jelent egy indiainak a hazai filmipar, egy fiatal indiai kritikus cikkéből idézek: „Ahonnan én jövök, ott mindenki filmkritikus. (...) Örömömet lelem az ismerős textúrákban és illatokban, amelyekben a filmjeink áznak, és amelyek áthatják beszélgetéseinket, ruháinkat, udvarlós szövegeinket.”¹ Indiában egyetemista, munkásember egyaránt elmegy megnézni a legújabb bollywoodi filmet. Éppen ezért talán helyesebb, ha Bollywood kapcsán nem filmművészetről beszélünk – hanem társadalmi tényezőről. Azt hiszem, a cipőfűző a leghelyesebb válasz.

¹ “Where I come from, everybody is a film critic. (…) I revel in the familiar textures and smells that films become soaked in as they permeate our conversations, our clothes, our lines to impress.”