Az indiai Umesh Vinayak Kulkarni a Punei Film and Television Institute végzettje. A daráló (The Grinding Machine, 2005) című diplomafilmje, valamint The Wild Bull (2008) című első nagyjátékfilmje sikeresen szerepelt Európában, számos hazai és nemzetközi díjat nyert. A kötés (The Spell, 2008) című kisjátékfilmjét többek között a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál rövidfilmes versenyprogramjába is beválogatták, mi is itt beszélgettünk vele.
Második nagyjátékfilmed, A kút (Vihir), a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál Bright Future kategóriájában, valamint a Berlinale Generation programjában került bemutatásra. Nagyon kevés indiai rendező jut el európai fesztiválokra. Milyen előítéletekbe ütközöl rendszerint?
Sajnos Indián kívül az indiai filmgyártáson kizárólag a bollywoodi filmeket értik. Nagyon kevesen tudják, hogy Indiában különböző nyelveket beszélnek, és másfajta filmgyártás is van az országban. Arról nem is beszélve, hogy minden nyelven különböző műfajú és típusú filmeket készítenek, például tamil és malayali nyelven.
Történeteid nagyon szorosan kötődnek a helyi szokásokhoz és a családok életéhez. Önéletrajzi ihletésűek a filmjeid?
Csak azokról a témákról tudok filmet készíteni, amelyeket ismerek, azoknak a tapasztalatoknak az alapján, amiket gyerekkoromtól kezdődően megéltem. Ezek a történetek mind nagyon közel állnak hozzám, és általában amikor megpróbálok feldolgozni egy élményt, a filmek segítenek ebben. Tehát egyféleképpen egy utazás, aminek során megértem, hogy ki vagyok, mi vagyok, mi a társadalom és milyen a kapcsolatom a családommal, és az emberekkel általában – rajtuk keresztül pedig, tágabb értelemben véve, a társadalommal. A filmjeim ezt a keresést fejezik ki, amit csak a saját kultúrámon keresztül, a saját hátteremmel tudok elmagyarázni.
Akkor ennek megfelelően A kútban a főszereplő által feltett kérdések a te kérdéseid? Filozofálgatásai közben a főszereplő igazából a te személyes kérdéseidre próbál választ találni?
Az én kérdéseim, de ugyanakkor a szerző kérdései is, hiszen Girish, a forgatókönyvíró-társam nagyon közel áll hozzám, 15-20 éve barátok vagyunk. Nagyon jól ismerjük egymást és hasonló a hátterünk is.
Számomra annyival személyesebb az egész, hogy évekkel ezelőtt, amikor először szembesültem a halállal, rengeteg kérdést tettem fel magamnak. Előjött egy ilyen történet, amelyben Ashvatama, ez a halhatatlan mitikus szereplő találkozik Buddhával és egy izgalmas konfliktus-helyzet keretén belül vitázni kezdenek a halálról. Miután szembesültem vele, elkezdtem foglalkozni azzal az indiai filozófiával, mely szerint a halál nem létezik, és két emberi lény szelleme egy és ugyanaz. Tehát én ugyanaz a lény vagyok, mint te. Ki akartam deríteni, hogy ez hogy is van valójában, így a történet sokáig foglalkoztatott. Nem voltam biztos abban, hogy találok majd hozzá producert, de úgy tűnik, mindennek eljön az ideje, és ha idővel megérik benned a téma, lehetőség is nyílik majd a filmed megvalósítására.
Meg kellett változtatnod a történeted amikor elkezdtél producert keresni hozzá?
Szerencsém volt, amikor bemutattam a filmötletem a producernek. Azt mondták, rendben, csináld meg! – és nem is szóltak bele sem a forgatókönyv megírásába, sem a színészek kiválasztásába, sem a forgatásba, semmibe. A filmet az AB Corp Limited, Amitabh Bachchan bollywoodi megasztár produkciós cége gyártotta. Felesége, Jaya Bachchan színésznő ugyanarra az egyetemre járt, mint én, és annak ellenére, hogy már rég végzett, rendszeresen visszajárt. Egy ilyen alkalommal ismerkedtünk meg, és akkor mondta, hogy nagyon tetszett neki a vizsgafilmem, A daráló (The Grinding Machine), és szeretné, ha majd egyszer együtt dolgoznánk. Később, az első nagyjátékfilmem után találkoztunk, és megkérdezte, mi a következő tervem. Akkor hirtelen rávágtam, hogy van ez a történet, ami vagy 14 éve foglalkoztat. Ekkor azt mondta, rendben, csináljuk meg. Régi álmom valósult meg ezáltal.
Hogyan tartottad életben 14 évig a filmterved?
Azt hiszem, csak akkor éri meg megfilmesíteni egy tervet, ha sokáig magaddal hordod. Új ötlet akad minden nap, de egy nagyjátékfilmet egy életre készítesz. Vagy két évbe telik megvalósítani, ezért fontos, hogy az alapgondolat kiállja az idő próbáját. Csak akkor éri meg, hogy belefektess annyi energiát és szenvedélyt, ha tényleg érzed, hogy meg kell valósítanod. Ha egy történet 5, 8 vagy akár 10 évig is foglalkoztat, arról biztos tudod, hogy nem egy múlékony dolog. Én mindig olyan történeteket választok, amelyek sokáig foglalkoztatnak, nem csak pillanatnyi fellángolások. Részeimmé, és egy olyan folyamat részévé válnak, ami az elmében zajlik, és ami hozzájárul ahhoz, hogy tudatosítsak magamban dolgokat.
És hogyan működik ez a többi filmed esetében? Például A daráló (The Grinding Machine) arról szól, hogy egy szegény család egy darálóhoz jut és ez teljesen megváltoztatja az életüket. Ez egy sztori, de mi a helyzet azokkal a filmekkel, amelyekkel Rotterdamban és a következő hónapok európai filmes fesztiváljain szerepelsz? A kút (Vihir) inkább két egymásnak ellentmondó életszemléletet állít szembe emberi alakban. A Kötés (Gaarud / The spell) pedig mastershotban mutatja be ugyanazon tér különböző eseményeinek pillanatait, energiáit, hangulatát. Ezek alapján hogyan látod a történet, a sztori kezelését a filmben?
Úgy gondolom, a történet egészen kicsi is lehet, különösen a film esetében. Persze vannak hollywoodi stílusban írt történetek, amelyeknek rendes bevezetése van, a főszereplő kitűz maga elé egy célt, és azt vagy eléri vagy nem, a történet pedig eljut egy A pontból a B pontba, de számomra nem feltétlenül ez a sztori. A nagyjátékfilmnek minden esetben van eleje, közepe és vége, még a nem narratív filmeknek is. Ehhez kötődhet például egy irodalmi forma, amit marathi nyelven dalitnak nevezünk. A dalit nem egy igazi történet, hanem egy történet magva, amit a képzeleted segítségével egészítesz ki: az eseményekkel kapcsolatos gondolatokkal, apró részletekkel az életből, az eredmény pedig egy történet és gondolat-kollázs lesz. Szerintem ez egy nagyon izgalmas forma, mert egyrészt felszabadít a cselekmény kötelékei alól, de közben meg is tartja a történetet.
A kútnak azért van egy meghatározott története. Egy fiúról szól, aki majdnem szerelmes unokatestvérébe, akit példaképének tekint, és aki nagyon eltérően látja az életet. Ez érthetetlen a fiú számára. Amikor az unokatestvér eltűnik, a fiú a nyomába ered, és egy adott ponton átveszi a szerepét, és ő lesz belőle. Értsd: amíg nem válsz egy másik személlyé, addig nem tudod megérteni azt a másik személyt. Ez úgy nagyjából egy hagyományos sztori.
A Kötés inkább egy ötleten alapszik. Fojtogatónak érzem a kis, zárt tereket, és az a benyomásom, hogy valahogy megkötnek. Egyszer amikor egy ilyen szűk térben tartózkodtam, elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen is a bezártság érzése, hogyan lehet kifejezni az életbe való bezártságot. Ekkor arra gondoltam, hogy az a kicsi szűk tér milyen erősen ki tudja fejezni ezt a gondolatot, és elképzeltem ezt a rövidfilmet, ami egy mastershotban, egy hotelszobában azon emberek életének pillanatait mutatja meg, akik ebben a szobában megfordulnak. Tehát ez inkább egy ötlet volt, mint egy történet. Leginkább a rövidfilmek alkalmasak arra, hogy spontánul kísérletezz és játssz, anélkül hogy arra gondolnál, el tudják-e majd adni a filmed vagy sem. Nagyjátékfilmek esetében ez már nem ilyen egyszerű, mivel nagyon sok pénzre van szükség az elkészítésükhöz, és mivel nálunk nincs állami támogatás, így konkrétan valakinek a pénzéből készül a film. Ezért egyfajta felelősség is, hogy a producer visszakapja a pénzét.
Színészekkel, emberekkel dolgozol szívesebben vagy inkább előkészíted és szerkeszted a filmjeid? Mivel látszik, hogy alaposan felépíted őket…
Szerkesztgetek, hiszen A kút második fele kizárólag álló képekből tevődik össze. Miután meghal az egyik szereplő és a fiú visszatér a városba, csupa álló képekben látjuk a cselekményt. Tanultuk az egyetemen, hogy használjuk minél hatékonyabban a formát, hogy általa még egységesebb legyen az összkép, és túl tudjunk lépni a történeten. Ezért van a mozi. De ez nem a szerkesztés kedvéért történő szerkesztés, leginkább spontán történik. Nem állítottam fel szabályként, hogy egy adott ponton túl csak álló képet veszünk, véletlenül állt össze ez a szerkezet, de azért fontos, mert ritmust ad a képeknek és érzékelteti, hogy van egy váza a történetnek.
Vannak mestereid? Vagy valaki, akit különösképp követsz?
Az egyetemi évek alatt egyszer részt vettem az egyik tanárom rendezői workshopján, ő sokat segített nekem. Különben nagyon szeretem Ozut és Kiarosstamit, Fellinit és Tarkovszkijt. Azért Ozu a leghatásosabb.
Meg tudnád határozni velük szemben az indiai film jellegzetességeit? Mitől másabb az indiai film?
Az indiai filmkészítés nagyon változó. Volt a 70-es években egy művészfilmes mozgalom, egyfajta „indiai új hullám”, ami teljesen más dolgokat hozott magával, mint Bollywood. Olyan sztárok képviselték mint Naseeruddin Shah, Smita Patil és Om Puri, egyfajta új fősodorbeli filmstílust vezettek be egy időre, de nem volt elég jó a terjesztés. Akkoriban rengeteg alkotó kísérletezett, abból az időből származik például a Saamna című marathi film is, amit dr. Jabbar Patel rendezett és bemutatásra került a Berlini Filmfesztiválon. Egyszer eljutottam Párizsba, és láttam, hogy ott milyen volt az új hullám, és azt is, hogy mi történik sok keleti ország filmművészetében, Iránban és Kínában... Ezek alapján úgy gondoltam, hogy az indiai filmnek szüksége lenne egyfajta felszabadulásra, ami összefügg azzal, hogy tudatosan saját történeteket mondjanak el az alkotók. A filmek azt kell megmutassák, ami közel áll az életünkhöz. Pontosítsak?
Kérlek…
Úgy látom, hogy egyre inkább terjeszteni kéne a regionális filmművészetet, mert amit egy rendező elérhet a saját nyelvén, a saját környezetében forgatott filmje által, ami igazán sajátos, azáltal válhat globális értékűvé. Vegyük például Adoor Gopalakrishnant, aki egész életében malayali nyelvű filmeket készített, soha nem gyártott Bollywoodnak, világszerte bemutatták az alkotásait és minden filmje mélyen a kultúrájában gyökerezik. Ez épp azért van, mert annak ellenére, hogy a saját környezetét mutatja meg, olyan értékeket mutat be, amelyekkel mindenki megtalálja a kapcsolatot. Ezért mondom, hogy a filmnek közel kell lennie a szívedhez, a nyelvedhez, az élethez, amit élsz. Mindennek a személyes jellegnek kell látszania a filmekben. Ha hollywoodi vagy bollywoodi másolatokat készítünk, az nem fejezi ki a tapasztalataink lényegét. Vegyük például a The Damned Raint. A rendezője a barátom, és a cselekmény helyszínéről származik (Maharashtra államból), ismeri a földművesek öngyilkosságainak a történeteit, hiszen azok majdnem mindennaposak a számára. Nekem, aki nem ismerem azt a kultúrát olyan közelről, legfeljebb egy téma, aki meg ott él, az belülről ismeri a problémákat, így olyan filmet tudott készíteni, amely megmutatja szereplői életének az árnyalatait.
A másik példa pedig egy idén Berlinben bemutatásra kerülő film, a Paltadacho munis (The Man Beyond the Bridge). Egy fiatal filmkészítőnek, Laxmikant Shetgaonkarnak az első nagyjátékfilmje és konkani nyelven forgatta. Goából származik, és nagyon nehéz volt egy ilyen kicsi regionális nyelven elkészítenie a filmet, mert nem nagy a konkani közönség. Ő mégis leforgatta a filmet, és végül Berlinben kötött ki. És nem az az egyedüli értéke a filmnek, hogy az jó vagy sem, hanem az is, hogy kifejezi azt, hogy honnan jött.
Korábban a legtöbb film jó kortárs szerzők regényei és novellái alapján készült, de ez változóban van, egyre több az eredeti forgatókönyv és ez határozottan pozitív jelenség. Ugyanakkor az indiai film olyan problémákkal küszködik, hogy nagyon nehéz olyan színészeket találni, akik bevállalnának egy szexjelenetet vagy egyáltalán egy csókot. Nem azt mondom, hogy ez feltétlen szükséges egy jó film létrejöttéhez, viszont ha valaki filmet szeretne készíteni egy kapcsolatról, amiben a szexnek fontos szerepe van, nem tudja megcsinálni. De ilyen megkötésekkel mindenütt találkozol. Például az iráni filmgyártásban olyan sok a szigorú megkötés, és mégis olyan csodálatos dolgokat készítenek.
Külföldön elmennek a nézők az indiai filmekre, már csak az egzotikus jellegük miatt is. Indiában mit keresnek a hazai nézők az indiai filmekben?
A nagy sikerfilmek attól azok, hogy vagy vígjátékok, vagy sztárok játszanak bennük. Jobb esetben vígjátékok, amelyekben sztárok játszanak. Ezzel ellentétben az első nagyjátékfilmünkben, a Valuban (The Wild Bull) nincsenek sem énekek, sem tipikus slapstick humor, vagyis sok mindenben különbözik a tipikus sikerfilmektől. Épp azért voltunk mi a producerei, mert nem találtunk senkit, aki engedte volna, hogy olyan filmet készíthessünk, amilyet akarunk, és senki nem hitt a forgatókönyvünkben. Végül mégis óriási siker volt és 6 hónapig ment a mozikban. Ez bátorított minket, hogy valami igazán személyeset csináljunk saját környezetünkben, saját tapasztalataink alapján, egy olyan filmet, ami őszinte és el tud jutni a közönség szívéhez, ez lett A kút.
A marathi filmeknek folyamatosan vetélkedniük kell Bollywooddal, hiszen a bollywoodi filmgyártás is Maharashtrában van (Bombay Maharashtra államban található és ebben az államban a többség anyanyelve a marathi – N. B.), és minden mozi leginkább a bollywoodi filmeket mutatja. Marathi nyelven nagyjából 100 film készül évente, amit nagyon nehéz beosztani az év 52 hetére úgy, hogy rendesen bemutassák őket. Így aztán folyamatosan kísérletezünk különböző marketing stratégiákkal. Ilyen szempontból nem lehet fölvenni a harcot a hindi filmekkel, azonban annyit megtehetünk, hogy más történeteket mutatunk, mint Bollywood. Tartalommal harcolunk ellene.
