A Mumbai Film Festival véletlenül került fel a fesztiváltérképemre. Készültem már egy ideje Indiába, pontosabban Bombay-be, amely nemrég hivatalosan is átkeresztelődött marathi nyelvű nevére. És egyszer csak szóba került, hogy egy barátom ismerősének versenybe került a dokumentumfilmje egy nagyszabású filmfesztiválon. Ha már ott voltam, megfelelő helyen és időben, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és bejelentkeztem a szakmai sajtóba.
Annak ellenére, hogy online nyomtatványokkal akarják megkönnyíteni a jelentkezők dolgát, igazából semmivel sem könnyebb bejelentkezni a Mumbai Academy of the Moving Image (MAMI) által szervezett Mumbai Film Festivalra mint egy európai fesztiválra. Különösen, hogy néha napokba telik míg válasz érkezik a delegátusi kérésre. Ez különben teljesen fölösleges, mert a helyszínen is hasonló árban lehet hozzáférni a belépéshez feljogosító kártyához, a formanyomtatványok papírváltozatának kitöltése után. A filmes előképzés sem kötelező, úgyhogy végül minden fesztivállátogató hozzájuthat a saját belépőjéhez delegátusi minőségben.
Mivel csak az utolsó napokra sikerült csak odaérnem, talán nem mondhatom, hogy átlátom az egész fesztivált, de igyekeztem minél többet látni a felhozatalukból. Ez pedig egyáltalán nem könnyű egy olyan helyzetben, mikor már a város jellege is kihívást jelent. Márpedig Mumbai iszonyú nagy, még a taxisok is elkeverednek benne, de az indiaiak, jó szokásukhoz híven útba igazítják társaikat és bárhol szívesen segítenek. A mozikban a tavalyi terrorista támadásnak köszönhetően a filmnézők mindenütt fémdetektoros kapukon haladnak át, majd táskájukat is ellenőrzik. Aztán mielőtt elkezdődne a vetítés, néhány reklám után megjelenik a képernyőn a felirat, hogy „India himnusza következik, kérjük álljanak fel”. Aki életében először látogat ide, az csak ámul, hogy tényleg feláll mindenki és valóban felcsendül a Jana Gana Mana, a nemzeti himnusz. Ezeket a részletkérdéseket leszámítva a fesztivál mindenben hasonlít egy nagy nemzetközi fesztiválhoz, számos vetítési kategóriával: nemzetközi versenyprogrammal, „World cinema”-vetítésekkel, dokumentumfilmes és különböző indiai filmes válogatásokkal. Kérdés, hogy ki dönti el, hogy hol a világ közepe és az indiai mozi miért nem tartozik bele egyértelműen. Úgy tűnik, a romániai filmtermés mindenképp képviselteti magát még Dél-Ázsiában is, úgyhogy néhány helyi ismerősömnek felhívhattam a figyelmét a Néma lakodalomra és a Varga Katalinra. Ez utóbbi a nemzetközi versenyprogramba is bekerült, és két díjat is nyert: a legjobb operatőrnek (Győri Márk) és a legjobb hangmérnöknek (Kovács György) járó elismeréseket.
Az egyedüli indiai film, amire eljutottam, A korona (Thalappavu) a naxalitokról, az indiai maosita forradalom képviselőiről szólt. De a patetikus hangvétel és a krisztusszerű hős, aki kegyetlen halált hal, az ismétlődő képek és jelenetek nem győztek meg a művészi értékről, így a továbbiakban inkább a nemzetközi versenyprogramra koncentráltam. Ebből a kategóriából szerencsém volt a taiwani-japán Toroccóval (Rail Truck), amit Hirofumi Kawaguchi rendezett. Rég nem láttam ilyen szép csendes filmet, mely fényt derít a történelem néhány mozzanatára, ebben az esetben Taiwan és Japán kapcsolatára. A hosszú állóképek és a lassú mozgású felvételek sikeresen ötvözték a hagyományos japán filmek világát és a nyugatos hatású képeket.
A félig dokumentumfilmes jellegű szingapúri Here (Itt), Ho Tzu Nyen rendezésében, helyszínválasztásában és témaválasztásában tér el a mezőny nagy részétől: egy elmegyógyintézet lakosai videoterápiában vesznek részt és eljátszák egymás előtt életük különböző változatait. Ha sikeresen zárul a kezelésük és átmennek egy utolsó vizsgán, visszaengedik őket a „szabad” világba, ahova igazából kevesen vágynak vissza az intézet biztonságos falai közül. A legtöbb őrült persze „normális” is lehetne egy kiegyensúlyozottabb társadalomban, de az, amelyikben ők élnek – amit a néző is ismer, egyre kevésbé tűnik egészséges környezetnek, így pedig az addigi tetteik sorsszerű és szükséges cselekedetnek kezdenek tűnni.
A különleges felfedezéseim közé tartozott még Amat Escalante filmje, a Los Bastardos, ami elnyerte a Mar del platai filmfesztivál fődíját 2008-ban, és a Funny Games mexikói változataként lehetne értelmezni. Annyi különbséggel, hogy ebben a változatban nem a támadók az ismeretlenek, hanem az összes szereplő, és itt már nem ideális családi és társadalmi életbe tör be a két főszereplő, hanem annak a maradványait pusztítja el.
Ezen kívül olyan díjazott és sokat várt filmeket tekinthettem meg, mint a Goodbye Soló, a Velencei fesztivál FIPRESCI-nyertese, a John Raabe, ami számos németországi fesztivál fődíjait nyerte el és Soderbergh The Girlfriend Experience. Ezek a címek és néhány sikeres dokumentumfilm azt a benyomást keltette, hogy a 11. kiadásához ért Mumbai Film Festival mindenben egyenrangú fele a többi nagy nemzetközi filmes eseménynek. Azt azért meg kell említenem, hogy minden előzetes bejelentés nélkül elfelejtették levetíteni Marco Bellochio Vincerejét, de az ilyen szervezési bakikon valószínűleg hamar túl fognak lépni.
A 11. Mumbai Film Festival díjai
- Legjobb film: White Lightnin' (Egyesült Királyság)
- A zsűri nagydíja: La Pivellina (The Little One, Ausztria-Olaszország)
- Legjobb rendező: Adria’n Biniez a Gigante (Uruguay-Germany-Argentina-Netherlands) című filmért
- Legjobb színésznő: Paprika Steen az Applaus (Dánia) című filmért
- Legjobb színész: Edward Hogg a White Lightnin' (Egyesült Királyság) című filmért
- A zsűri díjai a legjobb operatőrnek: Győri Márk és a legjobb hangmérnöknek: Kovács György a Varga Katalin (Románia – Egyesült Királyság – Magyarország) című filmért
