Egy neves nemzetközi felmérés jóvoltából május óta tudjuk, hogy jelenleg Bécs a világ legélhetőbb nagyvárosa. Az a metropolisz, ahol a kiegyensúlyozott élet, s azon belül a kultúrával való találkozás esélyei jobbak, mint bárhol bolygószerte. Ebbe a közegbe illeszkedik a Viennale majdnem kéthetes filmfesztiválja, amely nemzetközi programjával évről évre ezreket csábít moziba október végén-november elején. A 6 vetítési helyszín idén 94 800 nézőt vonzott összesen.
Ha a nap páratlan óráihoz közeledve felkeressük valamelyik fesztiválmozit, kellemes pezsgésnek lehetünk tanúi, jobb esetben részesei. A szabad helyfoglalás átka-öröme, illetve az át nem vett jegyek felszabadulása röviddel a kezdés előtt sokakat késztet korai érkezésre. A faborításos – leginkább a Muppet Show díszletére emlékeztető – gyönyörű Metro mozi előterében felpörög és szünet nélkül visít a kávéfőző. A kanálishoz közelebb eső, hajdan a pestihez hasonlóan tudományos filmszínházként működő Urania mozi oldalában ilyenkor rendre felsorakoznak a kerékpárok. A 60-as évek stílusjegyeit őrző, esténként neonfényben fürdő Gartenbau előcsarnokában összefüggő felhővé sűrűsödik a cigarettafüst. A Künstlerhaus előtt kihelyezett könyöklők majdnem mindegyikénél – a zord őszi idővel dacolva – baráti társaságok gyülekeznek üveggel, pohárral a kézben.
Ez a felfokozott érdeklődés, a program látogatottsága az, ami elsőként a szemet szúr a Viennale látogatójának. A vetítések több mint egyharmada teltházzal megy, a termek átlagos kihasználtsága 80 százalékos. Egy ekkora városban, ilyen kulturális kínálat mellett ez komoly fegyvertény, különösen a rendkívül összetett, emelkedett, bizonyos mértékig akár sznobnak nevezhető program ismeretében. A filmválogatásban viszonylag kevés a sztárokkal kecsegtető alkotás, de még az olyan is, amelyet egy legalább a művelt közönség számára ismert szerző neve fémjelez. A műsorra tűzött munkák többségükben filmcsemegék: filmtörténeti vagy éppen avantgárd alkotások, piaci értelemben eladhatatlan remekművek, egzotikus, olykor polgárpukkasztó kísérletek. A nézőket sok esetben nyilvánvalóan nem is egy-egy konkrét film ígérete rángatja el a tévé elől. A Viennale mint bejáratott brand – a fiatalos, politikus, tabudöntögető, a közízlésnek fityiszt mutató művészfilmek fóruma – vonzza magához a városi értelmiséget. Ezt az imázst teszi még vonzóbbá számos olyan gesztus, amely révén nyomban érthetővé válik, mit is jelent a fogyasztóbarát kifejezés. Az áttekinthető információs kínálat (a weblap, a prospektusok, a hírlevél), a kedvezmények tömkelege, a jegycsere-szolgálat, az éjjeli baglyok, valamint a hajnalban kukorékolók kedvéért tartott éjszakai (1-kor kezdődő), illetve kora reggeli (6:30-as) vetítések, a számos kísérő program, köztük a koncertek és az ingyenes múzeumi tárlatvezetések, no meg a mosolygós munkatársak. A televízió ennyi plusszal nem versenyezhet.
Maga a program annyira összetett, hogy ha ezt a felépítményt néhány komolyabb pillérétől megfosztanák, akkor sem inogna meg. Ez praktikusan azt jelenti, hogy annak, akinek csak pár nap áll rendelkezésére szemezgetni a kínálatból, érdemes jó előre felkészülnie, hogy útját a legalkalmasabb napokra időzíthesse, illetve hogy a kiválasztott filmekre időben foglalhasson helyet. S ezek után is bele kell törődnie, hiába is néz meg napi 5–6 filmet, óhatatlanul az lesz az érzése, hogy épp csak a felszínt érintette. A fesztivál ugyanis, habár elemei érezhetően egy testet alkotnak, akár párhuzamos fesztiválok összességeként is értelmezhető. A központi szervező elv – némi általánosítással élve – a különösség. Szinte lehetetlen olyan filmet kiemelni a műsorból, amely ne volna szokatlan valamilyen (formai, műfaji, tematikus) tekintetben és/vagy ne valamilyen szokatlan megközelítésben kerülne elő. Turisztikai analógiával élve: egyrészt nem a Kärtnerstraßén sétáltatják fel-alá az embert, vagy ha mégis, akkor addig ismeretlen nézőpontokra hívják fel a figyelmét. Mintha azt mondanák, hogy az utca elején álló operaházba ne a főbejáraton, hanem a művészbejárón át osonjunk be, és a nézőtér helyett a súgólyukban foglaljunk helyet. Így megeshet ugyan, hogy bizonyos programszeletek érvényességét illetően kételyek ébrednek bennünk, ám az eredetiség hiányára aligha panaszkodhatunk.
Ott vannak mindenekelőtt az új játék- és dokumentumfilmek, amelyek között – habár a Viennale alapvetően nem versenyfesztivál – díjakat is oszt a társművészetek képviselőiből álló zsűri. A filmek között akadnak eredeti választások, jórészük viszont már megjárta a maga fesztiválkörét, s csak moziforgalmazása várat magára. Mint minden fesztiválnak, a Viennalénak is megvannak a maga kedves szerzői, akiknek új munkái nélkül elképzelhetetlen volna a fesztivál. Így kapott helyet az idei játékfilmes programban egy-egy film Manoel de Oliveirától (Singularidades de uma rapariga loura), Jacques Rivette-től (36 vues du Pic Saint Loup) és Werner Herzogtól (Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans), vagy – hogy az idős mesterek mellett néhány sztárrendezőt is említsünk – a Coen-fivérek Serious Manje, Lars von Trier Cannes-ban díjazott Antichristja vagy éppen Jessica Hausner Lourdes-ja, amely mindjárt Bécs város legjobb osztrák játékfilmnek járó díját is elnyerte. A dokumentumfilm-szekcióban, amelyet idén a rock- és poptörténeti filmek uraltak, végül Kerekes Péter Cooking Historyja érdemelte ki a legjobb osztrák filmnek járó elismerést (természetesen itt is – akárcsak a játékfilmes díjazott esetében – nemzetközi koprodukcióról van szó, ám osztrák megközelítésben ez belefér a hazai film fogalmába.)
A fesztivál két kiemelten fontos pillére az Osztrák Filmmúzeum és az Osztrák Filmarchívum immár hagyományos vetítéssorozata. A két, elsőre konkurensnek tűnő intézmény közül az előbbi a világ filmkultúrájának ausztriai oltalmazójaként értelmezi magát, míg utóbbi az osztrák mozgóképi dokumentumok restaurálását, kutatását és hozzáférhetővé tételét tekinti feladatának. Évről évre e vállalásuknak megfelelően alakul Viennaléhoz kapcsolódó programjuk is. A Filmmúzeum idén The Unquiet American [A lármás amerikai] címmel az amerikai filmkomikum kevésbé ismert darabjaira irányította a figyelmet. A Jonathan Rosenbaum által összeállított válogatásban olyan filmek kaptak helyet, melyek a kritikus vállaltan szubjektív indoklása szerint nem kitüntetett filmtörténeti pozíciójuk okán érdemlik ki figyelmünket, hanem ama „határsértő” attitűd miatt, amellyel az USA kultúrájában, politikájában meg-megnyilvánuló kettős erkölcs leleplezésére tesznek kísérletet. A Filmarchívum vetítéssorozata ezzel szemben a történetiség nyomvonalán haladva az 1906 és 1918 közötti osztrák filmgyártás produktumaiból adott ízelítőt 12 estén át. Az élőzenével kísért tematikus filmblokkok közt igazi csemegének bizonyult az erotikus filmek gyártására specializálódott Saturn filmvállalat pikáns szösszeneteiből készült válogatás. S ezzel még mindig nem érintettük a Viennale 3 másik kísérő vetítéssorozatát, melyek egy-egy alkotó művészete előtt tisztelegtek. A fesztivál díszvendégeként köszöntötte a filmvásznon Derek Jarman Caravaggiojában debütált Tilda Swintont, akinek összesen 14 alakítását láthatták az érdeklődők. A másik két retrospektív sorozat Lino Brocka Fülöp-szigeteki rendező (1939–1991) és Timothy Carey amerikai színész (1929–1994) munkásságát mutatta be.
Az egyéb – kisfilmes, diplomafilmes – szekciókat leszámítva is nyilvánvaló, hogy a Viennale sok száz órás filmanyaga hetekre, hónapokra elegendő látnivalót kínál – pechünkre két szűk rövid hétbe sűrítve – legközelebb: 2010 októberében.
