Utolsó „ezt láttuk"-összeállításunkban egy temetkezéssel foglalkozó kishivatalnokról, egy Jézus-bolond szektáról, valamint két bűvészről lesz szó, s az obligát elborult kínai film is itt van. A TIFF-tudósítás azért nem áll meg, továbbra is ide kell kattingatni reggelente!
Katrin Gebbe: Tore tánca (Tore tanzt / Nothing Bad Can Happen), 2013, német, 110 perc
[Fókusz új német film] Katrin Gebbe filmje elborzaszt, a székhez szegez, majd földbe döngöl: az emberi gonoszság legsötétebb oldalait hozza elő látszólag hétköznapi szereplőiből, egy családból, amelyet összehoz a sors egy hiszékeny, naiv és szellemileg nem túl erős fiúval.
Tore a hamburgi alvilág különös szegletében, egy vallási fanatikus punkcsapat tanyáján él, The Jesus Freaksnek nevezik magukat. Az élet úgy hozza, hogy egy családapa, Benno elromlott autóját sikerül indulásra bírnia, szerszámok helyett imádsággal. A család befogadja, munkát kap a kertjükben, aztán Benno tesztelni kezdi Tore hitét, s a család szép lassan rabszolgájává teszi a hiszékeny fiút, visszaélnek kiszolgáltatottságával és testileg, lelkileg tönkreteszik.
Tore egyfajta modern messiás- vagy vértanúfigura, aki minden gyötrelmet elvisel, mert a hite feltétlen szeretetet és megbocsátást parancsol neki. Csakhogy neki nincs megváltói célja - mondhatni semmi célja sincs, még túlélni sem. Az egyébként minden ízében eredeti és erős film ezen a ponton hiteltelenné válik: nemhogy a józan ész, de az emberi állat túlélőösztöne is teljesen hiányzik a fiúból, porig alázzák, fizikailag bántalmazzák, mégsem menekül el, sőt inkább visszatér zsarnokaihoz. Függetlenül attól, hogy balféknak vagy neokeresztény hősnek tartjuk a gyomorforgató történet főszereplőjét, az egész biztos, hogy csendben fogunk kivonulni a moziból, és percekig nem lesz kedvünk emberre nézni. (bk)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Sapientia, 20:00 (Ferit de rele)
Uberto Pasolini: Still Life, 2013, brit-olasz, 87 perc
[Verseny] Uberto Pasolini legújabb filmje alapján akár le is tagadhatná, hogy olasz. Nincs ebben ugyanis semmi a mediterrán temperamentummal azonosított harsányságból, vidámságból, életigénlésből. Helyette tompa színeket látunk, ha nem is komor, de visszafogott légkört, egy saját világába bezárt, monoton élet hétköznapjait. John May egy középkorú városi tisztviselő, aki magányosan elhunyt emberek hozzátartozóit próbálja felkutatni, ezek hiányában pedig saját maga búcsúztatja és temetteti el a halottakat. Mindez korántsem morbid, Eddie Marsan, aki a Guy Richie-s Sherlock Holmes Lestrade felügyelőjét is játssza, sikeresen kerüli el, hogy karaktere beteges hajlamokkal rendelkező, vagy akár szürke kis hivatalnokká silányuljon, inkább egy nagyon korrekt, elhivatott, munkájának élő férfit mutat be, aki egyik pillanatból a másikra ébred rá, hogy mennyire hasonlít életvitele megboldogult „ügyfeleiéhez”.
A történet nem tartogat sok meglepetést, a film ennek ellenére nem rossz. A magányt, az elszigeteltséget, az érdektelenséget tematizálja, mely csak úgy árad mindenhonnan a felszínes hivatali kapcsolatokon, az elfüggönyözött, a külvilágot kizáró ablakokon át a szinte teljesen üresen fényképezett utcákig. A színvilág is ezt az érzést erősíti, a jellegtelen lakásbelsők, a főszereplő második otthonaként működő rideg iroda nyomasztó hangulatát csak a temető természetes zöldje töri meg – ami szimbolikus utalásként sem utolsó. London meg a maga szikár, puritán építészetével sosem tűnt ilyen szívbemarkolóan gyönyörűnek és távolságtartónak. Ha a sok fejlődő világbeli törekvő létharc után egy letisztult, szelíd filmet szeretnénk nézni a civilizált elhagyatottságról, ajánlom ezt a melankolikus, de finom ecsettel festett Csendéletet. (bb)
Még vetítik: június 6., péntek, Győzelem / Victoria mozi, 12:30 (Natură moartă)
Fruit Chan: The Midnight After, 2014, hongkongi-kínai, 124 perc
[Árnyak] Fruit Chan elképesztően eklektikus alkotása meghalad bármit, amit józan ész fel bír dolgozni két óra leforgása alatt az idei fesztiválon. Munkája szinte minden ok-okozatiságot törekszik mellőzni, és ezáltal egy olyan széteső egységet sikerül kovácsolnia a jelenetekben felbukkanó aleatorikus ötletek egymáshoz való rendelésével, amelyhez feltételezéseim szerint példaszerű bátorság és őrület szükségeltetik. Az apokalipszis utáni helyzetekkel kacérkodó szerző szempillantás alatt ránt ki egy busznyi embert a valóságból. Nem ők tűnnek el, hanem mindenki körülöttük.
Az ezt követő zombis, kaszabolós, fertőzéses, mutációs epigrammák lazán vagy alig függnek össze, de az egymáshoz mért diszkrepáns viszonyuk egy olyan egyedülálló szellemi hisztérián hurcolnak végig, amilyet még a látottak híján nem könnyen tapasztalhatunk. Formai bátorsága messze elrugaszkodik a tíz évvel korábbi Dumplings (Extrém esetek: Gombócok) horrorjátékától, aminek hátfényében Fruit igazolja magát, mint egy abszolút tudatos és mértékek nélküli kísérletre hajlandó szerző. Az abszurd stílusgyakorlatokkal teletűzdelt film épp hogy szokatlan eredetisége miatt szenved, mivel az első óra után megszokott filmes nyelvezet lecsiszolódik a mi fejünkben is, és a vászonra szült varázslat lassacskán megszűnik, lebutít, felemészt. Ínyenceknek kihagyhatatlan alkalom ezt megnézni, azt már említeni sem merem, hogy tulajdonképpen minden egy David Bowie-sláger lemorzézett refrénje miatt történik! (ij)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Florin Piersic mozi, 22:30 (Noaptea de după)
Guy Nattiv, Erez Tadmor: Ha-ben Shel Elohim / Magic Men, 2013, izraeli-görög, 100 perc
[Usual Suspects] A Strangers rendezői, Guy Nattiv (Áradat) és Erez Tadmor (A méret a lényeg) filmje, az izraeli-görög koprodukciósMagic Men egyszerre road movie és családi dramedy. Egy frissen megözvegyült izraeli aggastyán Görögországba utazik egy testvérvárosi ceremónia meghívottjaként, de Thesszalonikiben megszökik az őt kísérő fiától, hogy felkutassa a görög bűvészt, aki bújtatta a második világháború alatt. Útja során találkozik egy melegszívű prostituálttal, az Arany Hajnal rossz emlékeket felidéző szimpatizánsaival, ifjúkora kedvenc focistájával, és persze haszid rapper fiától sem sikerül megszabadulnia. Az utazás azonban inkább spirituális. Az Izraelben boldogtalan, magányos, helyét nem találó ateista öregember egy emigrált generáció példaértékű képviselőjeként élete végéhez közeledve nekiáll újrafelfedezni a gyermekkorát szimbolizáló óhazát. Ehelyett az újhazában született, homlokegyenest ellenkező világnézetű, de hasonlóan neurotikus fiával kénytelenek elsimítani ellentéteiket az idegen környezet okozta izolációban, konfrontációikról a Csúnya, gonosz bácsik önfejű és vérmes, de főleg éretlen antihősei juthatnak eszünkbe.
A Magic Men karakterközpontú mozi, de a dramaturgiája is erőssége, mely alapján akár konvencionálisabb Jodorowsky-filmként is jellemezhető. A materialista főhős mentort, spirituális apát keres a görög bűvész megmentőjében – mint kiderül, annak idején konkrétan a varázslótanonca volt. Ezzel viszont a valóság talaját is elhagyja, kutatása nem több eszképizmusnál, romantikus múltszépítésnél. A vágy titokzatos tárgya csalódást okoz, a katarzis, a megváltás nem várt formában érkezik. A nagyközönség érdeklődését a rejtélyes identitású hérosz személyére irányuló keresés és a családi dráma mellett az idős főhős élénk fantáziájára építő humor tartja életben. A film erénye, hogy se nem túlegzotizált, se nem túl sztereotipikus, hibája, hogy a második felében az író-rendezők többször is elvétik a lépést, öreges, botladozó tempójú dramedybe lassítva feszült férfidrámájukat. (csá)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Sapientia, 17:30
