Tolkien a moziban Tolkien a moziban

Tündefül és csatabárd

Tolkien a moziban

„Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.” Amikor Tolkien egy dolgozat hátuljára leírta az azóta világhírű, A hobbit című regénye első mondatát, sejtelme sem volt arról, hogy a gyerekeit szórakoztató mese végül milyen döntő hatást gyakorol a 20. századi fantasztikus irodalom és filmek egy vitatott szubzsánerére, a fantasyre.

Míg egyes irodalmárok megkérdőjelezik, hogy a fantasy műfajkategóriaként egyáltalán használható-e, hiszen szerintük túlságosan homályos és pontatlan; mások kifejezetten hangsúlyozzák, hogy Tolkien a saját szövegeivel egy, a 19. század második felében William Morrisszal, Eric Rucker Eddisonnal és Lord Dunsanyvel induló áramlathoz „csatlakozott”, ami a 20. századra teljes irodalmi, képzőművészeti és iparművészeti stílussá nőtte ki magát. A filmben a fantasy határterületei összemosódnak a horrorral, a science fictionnel, a kaland- és a mesefilmmel. Mindkét művészeti ágban meghatározhatóak az olyan alapvető ismertető jegyek, amelyek támpontok lehetnek a fantasy leírásánál. Így például a gyerekkorból már kilépett közönség mozgatórugó erejű nosztalgiája vagy a másodlagos világ mint helyszín, ami gyakran a mitikus múltba helyezhető, illetve abból merít. A fantasy tipikus szereplői emberfeletti képességgel megáldott vagy megvert, idealizált hősök, akiknek – mint az abszolút Jó megtestesítőinek vagy képviselőinek – a világukat fenyegető abszolút Gonosszal kell szembeszállniuk. Fantasztikus, már-már beavatási rítushoz hasonló kalandjaik sora alkalmat ad arra is, hogy az alkotók bemutassák az általuk kitalált világot.

A hobbit (1937) a fenti vonalon haladva még gyerekkönyvként került a boltokba, de már megjelenésének évében akkora sikert aratott, hogy az Allen & Ulwin Kiadó folytatást kért Tolkientól. Az író eleinte A szilmarilok című mitologikus művét szerette volna nyomdába küldeni, amitől viszont kiadója elzárkózott. Hosszas vitákat és kölcsönös kilincselést követően végül 1954-ben megjelent A Gyűrűk Ura első két kötete (A Gyűrű Szövetsége és A két torony), majd 1955-ben a harmadik is, A király visszatér címen. Tolkien tizenkét évig dolgozott a regényen, amely aztán egy csapásra híressé és hírhedtté tette nevét az olvasók és a kritikusok számára. A világsikert azután az amerikai Ace Books kalózkiadása hozta meg, amellyel egyidőben – az akkori egyetemisták körében – megindult a máig tartó Tolkien-kultusz is. A könyv nem kerülte el a filmesek figyelmét sem, akik már 1957 végén jelentkeztek egy rajzfilm ötletével. M. G. Zimmerman forgatókönyve azonban olyan pongyolán kezelte az eredeti szöveget, hogy Tolkien végül nem egyezett bele az adaptációba. A megfilmesítés jogait azonban 1958-ban végül mégis eladta, és később ahhoz a Saul Zaentzhez kerültek, akinek Tolkien Entertainment nevű leányvállalata máig is birtokolja őket. Zaentz közvetítésével készült el a Ralph Bakshi rendezte rajzfilm 1978-ban, amely az első két könyv eseményeit sűríti; pénzhiány miatt azonban a történetet a Helm-szurdok csatája után lezárták. Ehhez a feldolgozáshoz kapcsolódik még két produkció, amelyet az A. Rankin J.– Bass rendezőpáros jegyez. Ők 1977-ben A hobbit, 1978-ban A király visszatér animációs adaptációit készítették el. Egy újabb évtizeddel később Peter Jackson kopogtatott Zaentznél, akkor még a Miramax céggel a háta mögött. Kiderült azonban, hogy a stúdió megváltoztatta eredeti elképzelését, és már nem kettő, hanem egy filmben képzelik el A Gyűrűk Urát. Jackson ekkor megszakította a tárgyalásokat, és a New Line Cinemával állapodott meg. A három évig tartó forgatást követően 2001 decemberében mutatták be a trilógia első részét, majd egy-egy év múlva a következőket. A cég marketingstratégiája vagy Jackson rajongása (vagy mindkettő) miatt a Warner pedig a normál VHS/DVD-kiadásokat követően a filmek bővített verzióit is piacra dobta. Ezekben olyan jelenetek szerepeltek – helyenként újra is rendezve az eredeti sorrendet –, amelyeket a mozifilmből ki kellett hagyni. Ezeket figyelembe véve A Gyűrűk Ura filmváltozata több mint tizenegy óra hosszú.

A feldolgozások folytonosságát nemcsak a producer Zaentz személye jelenti, hanem olyan koncepcionális megoldások is, mint a cselekményszervezés vagy egyes beállítások. Már A Gyűrű Szövetségében láthatóak voltak olyan elemek, amelyek a ’78-as rajzfilmhez kötik. Itt lép közbe a fantasyirányzat egyik jellemző vonása, hogy az irodalom, az ipar- és a képzőművészet társművészetekként összedolgozik, s ez most, a filmek elkészültekor érte el egyik reprezentatív csúcspontját. Érdemes ugyanis megfigyelni, hogy amint Jackson nemcsak felhasználta a korábbi Tolkien-illusztrációkat a látványvilághoz és a beállításokban, hanem fel is kérte a két híres Tolkien-festőt, John Howe-t és Alan Leet, hogy működjenek közre a forgatások során; úgy egyes jeleneteket szinte teljes egészében a rajzfilmhez hasonlóan snittelt fel (ld. például a hobbitok első találkozását a gyűrűlidérccel). Hasonló a két feldolgozásban, hogy a rendezők körülbelül azonos kalandokat és karaktereket rostáltak ki a cselekményből, pl. az Öregerdőt és Bombadil Tomát, a Sírbuckákat, Glorfindelt vagy a lórieni ajándékozást. (Igaz, ez utóbbi szerepel a film bővített verziójában, de ehelyütt a moziváltozatról esik több szó.)

Peter Jackson: The Lord of the Rings: The Two Towers / A Gyűrűk Ura - A két torony

A rajzfilmet nézve a fentieken és a befejezetlenségen túl rögtön szembe tűnik az egyenetlen stílus és színvonal. Ez az ambivalencia már a kezdő képsoroknál megjelenik, ott azonban még inkább jó ötlet. A prológusban ugyanis a Gyűrű készítésének és megtalálásának története árnyjáték formájában látható, amelyre aztán egyre több rajzolt figura is kerül. A regény tulajdonképpeni cselekménye pedig aztán egészen sokáig rajzfilm formájában pereg, amikor Móriában az orkok tömege mint furcsa, szinte árnyszerű figura rohanja meg a hősöket. A szörnyeknek pedig a színezése és a mozgása is más. Ezek a Max Fleischer-féle rotoszkópos jelenetek úgy készültek, hogy az élő szereplők árnyékát vették fel, és utána ehhez a filmanyaghoz rajzolták a többi alakot. A technika, bár izgalmas lehetőségeket rejt, a „bűbájos hobbitkákkal” szembeállítva nemcsak az animációk eltérő jellegénél, de mivel egyre gyakrabban és hosszasabban váltják fel a rajzolt képeket, időtartamuknál fogva is egyre több törést okoznak. A rajzfilm időkezelése egyébként is problémás, hiszen többször indokolatlanul sűrít össze vagy nyújt meg egyes jeleneteket. Az eredeti szöveghez képest érthetetlen koncepciójú változtatások is akadnak, mint például a gyűrűlidércek külseje, akik Bakshi verziójában előbb sánta, zombikra emlékeztető lények, majd mikor a Frodót ért támadás után alakot váltanak (de miért is?), már leginkább a Csillagok háborúja buckalakóira emlékeztetnek. A gyerekközönség vagy a sűrítés lehet az oka annak, hogy a rajzfilm Aragornt teljesen impotenssé teszi, mikor Arwent egyszerűen kihúzza a történetből, és az Éowyn-szállal sem foglalkozik. (A kétféle feldolgozás így mindenképpen két végletet jelent, mikor Jacksonnál a hangsúlyozott szerelmi háromszög szabályos, szenvedéssel teli drámává alakul. Tolkien maga szemérmesen és finoman ábrázolja a hős kapcsolatát Arwennel, és egészen korán egyértelművé teszi, hogy a kósza visszautasítja Éowyn szerelmét.)

Mint ismeretes, a fantasyműfajú filmek a nyolcvanas évek elején váltak két elkülöníthető csoportra, melyekben az egyiket a testépítő harcosok és a Boris Vallejo-ihlette képi világ jellemzi (Conan, a barbár, Vadak Ura), míg a másik sokkal líraibb, epikusabb hangvételű (Sárkányölő, Legenda). A kilencvenes években a műfaj aztán gyakorlatilag teljesen kiszorult a mozikból, dacára az egyre több lehetőséget kínáló digitális technika előretörésének. Ebbe az űrbe robbant be Jackson a maga Tolkien-adaptációjával, és hangos sikerrel rehabilitálta a műfajt. A Gyűrűk Ura filmtrilógia már széles közönséget céloz meg mind korosztály, mind érdeklődés tekintetében, mindezt pedig úgy sikerül elérnie, hogy közben eleget tesz mind a sikerfilmgyárosok elvárásainak, mind a fantasy dramaturgiai követelményeinek.

A középpontban a Jó (Frodó) és a Gonosz (Szauron) harca áll, ahol mindkét oldalt szövetségesek támogatják. A film erénye, hogy nemcsak a főhős, hanem az előbbi mellékszereplők jellemfejlődését is bemutatja, azaz többszörösen is érvényesül a beavatódás rítusa. A másodlagos világ hiteles és aprólékos ábrázolása talán a legfontosabb szempont, amelyet az első két film gyönyörűen teljesít is, és éppen ezért olyan fájó, ahogy a harmadikat elönti a CGI-látvány. Ebben a világban, Középföldén, különféle fajok és kultúrák élnek és harcolnak, és a történet meghatározhatatlan időpontú jelenéhez képest is ősibb korok emlékei veszik őket körül. Még Tolkien nagy erénye volt, hogy a mágiát, ami a fantasy talán egyik legfontosabb hozzávalója, nem emelte ki, hanem hagyta, hogy természetes és szerves része legyen mitológiájának. Szerencse, hogy a mágusok harcát leszámítva (A Gyűrű Szövetsége) Jackson hű marad ehhez a szemérmességhez. Amiben viszont a film értelmezése tovább lép a regénynél, az éppen egy domináns varázstárgy, azaz maga az Egy Gyűrű jelenléte és szerepe a történetben.

Sokan, sok helyen megírták már, hogy Tolkien milyen germán, kelta, finn stb. mítoszokból építkezett, a Nibelungok története azonban mindenképpen központi helyen áll. Érdekes evolúció, ahogy a végzetet hozó ékszer szerepe, hatalma növekszik: az Eddában még egy, a gazdája kincsét megszaporító, utólag elátkozott varázstárgy; Wagnernél Alberich, a törpe, készítője is a gyűrűnek, amely az operában egyértelműen gonosz tárgy: világhatalmat jelent, de meg is rontja azokat, akik használják – Tolkien pedig már egyenesen a Gonosz egyik megtestesüléseként állja be. Abszolút horcrux, hiszen mikor kovácsolta, Szauron beléöntötte minden hatalmát és erejét – elpusztítani is csak a Gyűrűvel együtt lehet. Jackson filmje ezek után annyira felnagyítja a Gyűrű súlyát, hogy ennek alárendelve jellemeket és eseményeket változtat meg. Bár a Gyűrűt csak a Sötét Úr használhatja, és az hozzá is akar visszajutni, sorra megkísérti szinte valamennyi hőst. (Érdekes, hogy Samut eleinte nem, csak akkor, mikor az események hőssé formálják őt magát is, Mordorban.) A regényben Aragornnal meg sem próbálkozik, míg a filmben a kósza éppen azért engedi útjára Frodót, mert fél, hogy esetleg nem tud majd ellenállni az ékszer kísértésének. Ugyanígy Faramir, aki Tolkien szerint jellemében inkább a tündékre hasonlít, illetve Aragorn őseire, a filmben apja rosszindulatától terhelt, bátyja, Boromir árnyékában élő frusztrált, szinte gyenge figura, aki a gyűrűt és Frodót éppen azért küldené a helytartóhoz, hogy megfelelési kényszerének engedelmeskedjék. Igaz, így nyílik alkalma a fejlődésre, hiszen azzal, hogy a hobbitot elereszti, legyőzi félelmeit, és a többiekkel egyenértékű hőssé válik. Ezek mellett pedig már érdemtelen apróság, ahogy Frodó szinte minden jelenetben a Gyűrűvel foglalkozik. A Gyűrűtől független érdekesség, hogy Szarumán alakja szintén a rendezők áldozatává válik mindkét feldolgozásban. Míg ugyanis Bakshinál, bár „Fehér” létére bordó köpenyben pompázik, a varázsló mégiscsak magának akarja a Gyűrűt, mint a regényben, és így válik árulóvá. Jacksonnál éppen ellenkezőleg, Szarumán behódol Szauronnak, és emiatt hátráltatja a Szövetséget.

Peter Jackson: The Lord of the Rings: The Two Towers / A Gyűrűk Ura - A két torony

A fentiek után látható, hogy a filmtrilógia egyfelől a sikerfilmek színvonalára emelte a fantasyt, amikor három díjátadón összesen 17 Oscart gyűjtött, másfelől a technikai megoldásokkal, leginkább Gollam figurájával betetőzte azt a digitális átalakulást, amely a filmben a kilencvenes években kezdődött. Ezek alapján akár azt is elmondhatjuk, hogy Tolkien még a technikára is jótékonyan hatott.

Az író mitológiája tehát a fantasy szerves és termékeny alapját képezi, és nemcsak az irodalomban! A már emlegetett, „líraibb” filmes vonal ugyanis nagyon sokat köszönhet neki. Közvetve az olyan, a fantasyszövegekből átvett sztereotípiákat, amelyeket Tolkientől származtatnak, mint például a törpök állandó fegyvereként megjelenő csatabárd/fejsze (Conan, a barbár), vagy a Tolkien előtt mitikus szövegekben kevéssé ismert jelentőségű pók(asszony) (Támadás a Krul bolygó ellen). Sokkal direktebb azonban a hatás, ha Ron Howard Fűzfáját vagy George Lucas Csillagok háborúja című filmjét nézzük. Előbbinél tételesen felsorolhatóak a Tolkientől való elemek, a karakterektől kezdve az eseményekig. (Ld. a világot megmentő főhős a lenézett és elszigetelt aprónépből való, akik akár félszerzetek is lehetnének.) Utóbbinál pedig a rendező több interjúban maga mondta el, mennyire hatott rá A Gyűrűk Ura, amikor elkészítette a maga (első) trilógiáját.

Minthogy azonban a fantasyirodalom Tolkien sikere hatására virágzott fel és erősödött meg, a filmek pedig ebből az irodalmi hagyományból táplálkoznak, talán nem erős túlzás azt állítani, hogy a mai fantasyfilm is azokban a percekben előlegeződött meg, mikor az a bizonyos mondat a dolgozat javítása közben megszületett.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu