Ryan Flecket a Half Nelson kapcsán ismertük meg hosszú évekkel ezelőtt. Azóta két nagyjátékfilmet (Egy dominikai spíler, Nyomás alatt) mutattak be rendező- és írótársával, Anna Bodennel. A páros most egy roadmovie-n dolgozik, de a filmkészítés mellett a társadalmi szerepvállalás filmes színterén is otthonosan mozognak: az American Film Showcase nevű program keretében Ryan Fleck Magyarországon töltött néhány napot a 10. CineFest alatt.
Mi az az American Film Showcase?
Ezt én is épp most tanulom, hogy itt vagyok... Ez a USC Filmschool és az Egyesült Államok Külügyminisztériumának világ körüli kulturális programja a helyi nagykövetségek kurátorsága alatt. „A filmen keresztül erősítsd az emberek közötti kapcsolatot” – ez a program mottója, és ennek megfelelően a program során során filmek vetítése és beszélgetés zajlik – interakció létrehozása a helyi közösséggel – olyan ügyekről, amelyek fontosak mind a helyieknek, mind akár az amerikaiaknak. Legalábbis így kellene működnie.
Hogy kerültél ebbe a programba?
Felhívtak és írtak egy emailt, hogy jöjjek. Nem tudom, hogy zajlott a kiválasztás. Eddig csak két játékfilm került a programba, az összes többi amit levetítettek, mind dokumentumfilm. Minden országba két rendező megy, talán a követségek javasolják, hogy melyik film érdekelheti a helyi közösséget, és így választanak. Magyarországnak a Sugart választották – még mindig nem vagyok biztos benne, hogy miért, de boldog vagyok hogy itt lehetek.Ugyanakkor egy kicsit tartok attól, hogy sok a filmben a baseball – ami nálatok nem annyira ismert sportág, nem mozogtok benne otthonosan. A másik aggodalmam pedig az, hogy sok a spanyol nyelvű rész a filmben, meg ugye eleve angolul fut, sőt, sok az olyan jelenet, ahol egyszerre van jelen a spanyol és az angol, s még magyar felirat is lesz hozzá... Talán ez a soknyelvűség zavaró lehet.
Mi történik ilyenkor, milyen programokon vesztek részt?
Elvisszük a filmet az emberekhez: véletlenszerű moziközönség, filmszakos diákok, hátrányos helyzetű gyerekek... Az utóbbi a legérzékenyebb szituáció. Legutóbb a Half Nelson előtt forgatott kisfilmem – Gowana, Brooklyn – vetítettük tinédzsereknek. Kérdéseket tettek fel, mutattak részleteket a projektjeikből, beszélgettünk a filmkészítés természetéről. De tudod, ők még nagyon fiatalok. Még csak tanulják, hogy kell használni a felszerelést, hogy kell tartani a kamerát... Az a félelmetes, hogy ezek a gyerekek a mindennapjaikról készítenek filmet, arról, ami körülveszi őket: egyikük például a tinédzser-terhességről forgat, valaki drogról, valaki nemi erőszakról. Nagyon komoly dolgokról gondolkodnak, olyan dolgokról, amiknek a helyi vetülete – az ő perspektívájuk – sajnos előttem nem ismert.
Hogy érzed magad ebben a szerepben?
Ez olyan, mint maga a filmezés. Szeretek utazni, szeretek új helyeket megismerni és szeretek filmet készíteni. Nagyon sokat tanulok ezáltal olyan világokról, amiket nem ismerek annyira mélyen. Például a Sugar forgatása alatt nagyon sok újat tanultam – annak ellenére, hogy nagy rajongó vagyok – a baseballról és úgy általában a sportról. Például azt sem tudtam, hogy léteznek ezek a játékosnevelő sportakadémiák Dominikában. Egy egészen új aspektusa tárult fel előttem a baseballnak, olyasmi, amiről előtte fogalmam sem volt. Szóval kutatok is, de mindeközben találkozhatok másokkal, és megoszthatom bárkivel amit átélek. Az It's Kind of a Funny Storynál is érdekes volt: nem kellett elhagynom az otthonom ahhoz, hogy egy egészen más világba csöppenjek. New Yorkban élek, a filmet Brooklynban forgattuk. Aztán mindezt megmutattuk a vetítések során USA minden szegletében, meg szerte a világon.
A Sugar forgatása során nem volt zavaró a soknyelvűség?
De, nehéz volt, mert nekem nagyon béna a spanyolom, de Anna [Boden] profi. Ennek ellenére is eddigi filmes pályám legnagyobb élménye a Sugar forgatása volt: ez volt a legjobb alkotói tapasztalat. Miénk volt az irányítás, azt tehettünk amit akartunk, rengeteg pénzünk volt rá, hogy azt tegyünk amit akarunk, és tengernyi időnk volt rá. Nem hiszem, hogy ez a három összetevő még egyszer így egyszerre megadatik. Különleges élmény volt olyan emberekkel dolgozni, akiket csodálok, akiket igazán tisztelek. Rengeteget utaztunk, forgatunk a Dominikai Köztársaságban, egy kis városban Iowában, a Dél-Nyugaton Arizonában, a sivatagban... Amatőr színészekkel dolgoztunk, Peres Sotora is Dominikában találtunk rá, aztán a forgatás miatt átjött USA-ba, megnősült és azóta is ott él. Olyan kisugárzása volt, hogy azonnal megragadott, nagyon érdekes az arca, még ha semmit sem csinál, akkor is mindent elmond. Szóval hónapokon át utaztunk, olyanok voltunk mint egy nagy utazó családi cirkusz. És ez az élmény – még ha a film ennyire szarul is debütált, és senki sem szerette –, ez az élmény minden résztvevője számára fantasztikus és meghatározó volt.
Tényleg senki sem szereti? Tényleg ennyire nem sikerült jól?
A film pont olyan lett, amilyennek szerettem volna. Nagyon büszke vagyok rá. Kevesen látták, nem csak az USA-ban, hanem máshol sem. Ez utóbbi egy szerencsétlen körülmény. De ettől még az elkészítése tényleg csodálatos élmény volt. Amúgy hosszú sorok álltak a mozi előtt Bronxban, amikor bemutattuk, csak az emberek a Halálos iram miatt várakoztak... Persze idegesít, zavar, hogy nem látták sokan. Mert azt akarod, hogy minél többen megnézzék a filmed, főleg ha olyan büszke vagy rá, amilyen én vagyok. De a valóságban nem így működik. Titanicot kellene rendeznem és akkor mindenki megnézné...
Említetted Anna Bodent, ő az író- és rendezőpartnered.
Half Nelsont egyedül rendeztem, de a másik két filmet ketten. Általában a nagyobb munka az írás során zajlik. Amikor elkezdünk kidolgozni egy ötletet, rögtön van visszajelzés, ez egy nagyon friss és termékeny állapot, ilyenkor még bármi megtörténhet. Persze számtalanszor újraírjuk egymás vázlatát: vannak vitáink arról, hova fusson ki a jelenet. Aztán mikor kitaláljuk a részleteket, már nem nagyon vitatkozunk, általában már együtt működünk, egy oldalon állunk. De nincsenek szabályok.
Miért van szükségetek egymásra? Szükséged van egy feminin nézőpontra is ahhoz, hogy létrejöjjön egy film?
Érdekes kérdés. Igazán soha nem gondolkoztam még ezen. Azt hiszem ez a kettősség talán áttetszik a filmjeinken, de néha talán én vagyok a feminin oldal és ő a maszkulin. Néha fordítva működik a világ. Igen, azt gondolom, hogy egy női és egy férfi perspektívával bírni olyan mint a neek-in-the-middle játék (cica – labdajáték, két gyermek úgy próbálja egymásnak dobálni a labdát, hogy a köztük álló harmadik ne kaphassa el). Szeretném úgy gondolni, hogy úgy készítjük a filmeket, ahogy egymagunk nem tudnánk megcsinálni. Nem hiszem, hogy tudnék nélküle dolgozni és ő sem nélkülem. Olyan, mintha együtt egy harmadik személyt alkotnánk. Mintha egy harmadik személy ötletei valósulnának meg a filmjeinkben.
Hogy találnak rád a történetek?
Az It's Kind of a Funny Storynál például egyszerű a válasz, az egy tinédzserkönyvből született, amit egy producer küldött el nekem. Tetszett, és más volt, mint amivel eddig foglalkoztam, ez egy vidám történet, egy vidám film született belőle. Egy nagy kórházban forgattuk Brooklynban, melynek csak az egyik fele működik. A másik fele átalakítás alatt áll, ezt szabadon használhattuk, úgy rendezhettük be, ahogy csak akartuk. De visszatérve a sztorikra, a Sugarnél belső késztetés volt, nem tudtam ilyen mélységében sokat a témáról, de többet akartam. Megismerni, felfedezni, megmutatni. A Half Nelson pedig egy sokkal erősebb történet. Nem is tudom igazán szavakkal megragadni. Még sokkal fiatalabb voltam. A „hasznos lázadást” akartuk leginkább kidolgozni.
Melyik út a könnyebb?
Ha van erős ötlet, akkor könnyű valami nagyszerűt kihozni belőle. Az nagyszerű. De ha van egy könyved, akkor az a könnyű, hogy megvan a történeted eleje-vége-közepe, csak azt kell kitalálnod, hogyan meséld el filmben. De tudod itt is van kihívás, különösen a népszerű könyveknél – mondjuk az It's Kind of a Funny Story nem ilyen – de ha nagyon ismert a történet, mindenkinek megvannak a saját elvárásai afelől, hogy milyennek kellene lennie a filmnek, és nem jó ha mindig azon jár az eszed, hogy nem lesz olyan ahogy elvárják. Az kihívás.
A Half Nelson és a drogkérdés. Személyes indíttatás? Nem feltétlen a drogra gondolok, inkább a közösségre, a problémára.
Nem igazán. New Yorkban élek, New York pedig nagyon sűrű, nagyon koncentrált hely, nagyon különböző szomszédságokkal. Mondjuk én nem rossz környéken lakom, de nagyon közel hozzá. Csak pár utcasarknyit kell sétálnom, hogy drogdílerek közt legyek. Szóval mondhatjuk, hogy szinte „drogos környezetben” élek, de nem igazán mozgok ebben a világban. Nem tapasztalatból építkezik a film.
Mégis nagyon igaz.
Nézd, bármit mond neked a film, az jó. Nem szeretem azokat a filmeket, amik a szádba rágják a tanításukat, amik azt mondják, hogy ez így van és csak így lehet. Szeretem, ha vannak nézőpontok, vélemények, ha van benne valami, ami fontos nekem, amit más is megláthat és megérthet és én is észrevehetek olyat, ami másnak fontos. Azért vagyok büszke erre a filmre, mert nagyon sokrétűen értelmezhető. Ryan Gosling karaktere nagyon kemény, ez egy küzdő ember jellemrajza: gyötrődik, hogy jobb ember legyen, hogy jól csinálja a dolgokat ebben a világban. De egyszerre nagyon sodródó és bonyolult figura. Az ilyen karaktert szeretem, ez tud igazán magával ragadni, nem az olyan, aki tisztán jó vagy tisztán gonosz. Amellett, hogy Dan (Ryan Gosling) nagyon jó tanár, borzasztóan gyötrődik a démonaitól, míg Frank, a drogdíler – tehát drogokat árul, ami rossz –, ezzel egy időben Drey igaz barátja. Jó látni, hogy ennek a két karakternek a figyelme a lány felé irányul, ahogy gondoskodnak róla. Tudod, mindkettőben megvan a jin és a jang, mindketten jók és rosszak egyszerre.
Voltak valaha tanári ambícióid?
Soha nem vágytam rá, hogy tanítsak. De filmezést tanítottam már főiskolásoknak, és tervezem is hogy fogok még. De gyerekeknek nem. Az őrület. Azt nem tudnám csinálni. Nem tudod őket kontrollálni. A hormonok... Neeem, fegyelmezni kellene őket. Nem akarnám ezt csinálni. A vásznon, Ryan Goslingon keresztül, így jó volt. Mondjuk igazi tanárok azt mondták, hogy túl jól viselkedtek a gyerekek, mert egy igazi osztályban folyton fel-alá rohangáltak volna órán. Mondjuk Ryan jó tanár volt: ő az a fajta színész, aki a nap 24 órájában is teljesen beleéli magát a szerepbe, a filmen kívül is szinte eggyé válik a karakterével. Mintha egy másik világban élt volna a forgatás alatt. Nagyon felkészült, beledolgozta magát Dan figurájába: utánajárt minden részletnek drog-vonalon is, gyűlésekre járt, drogfüggőkkel beszélgetett. Maximálisan felkészült, és velünk is átbeszélte a forgatókönyvet a forgatás előtt. Félelmetes volt mindezt kívülről látni, de talán ettől olyan jó színész.
Első pillanattól fogva őt akartátok a szerepre?
Igen, láttuk a korábbi munkáit, így ő volt az első a listán, el is vállalta egyből. Alapvetően fontos volt a kiválasztásánál az is, hogy ha egy neves színészt hozol a produkcióba, akkor megnyílnak a csatornák és könnyebb pénzt szerezni. De persze a teljes költségvetést attól még úgy kell összekukázni...
Mit jelent a film címe?
A half nelson egy szakkifejezés a birkózásban. Egy olyan fogás, amiből nagyon nehéz kijönni, de nem lehetetlen. Szóval tisztán metaforikus. A full nelson az, amikor már szinte egyáltalán nincs esély kiszabadulni, csak a csoda menthet meg. A fél nelson tehát még ad egy kis reményt, de nagyon nehéz ebben a helyzetben lenni.
Most a Missippi Grinden dolgozol. Pókerfilm?
Részben. De ez egy klasszikus roadmovie. Középnyugatról Louisianába, New Orleansba tartanak a szereplők. – Tudod, most egy másik New... – Két férfi utazásáról szól a történet, persze van egy céljuk: pénzt akarnak keresni a pókerrel egy bajnokságon New Orleansban. Sok pénzt. Aztán hogy nyernek, veszítenek, vagy hogy valaha odaérnek-e, az majd kiderül. 2014. végére kerülhet a mozikba.
