Szász Csongor, az ifjú délvidéki származású dokumentumfilmes Matuska Szilveszter ellentmondásos alakját megidézve áttételesen szülőföldjének közösségéről tudósít. Arról a ragaszkodásról, ami a „biatorbágyi rémhez” fűzi a megszólaltatottakat, a regényírótól a csantavéri öregekig.
A rendező nem kapkodta el filmszemlés bemutatkozását: a Matuska 5 éven át készült. A film tempóján azonban cseppet sem érződik a nagy időintervallum – fiatalos lendülettel és kellő humorral közelíti meg a kényes és tragikus témát. A mai Délvidék Csantavér községében született Matuska Szilveszter 1931. szeptember 12-ről 13-ra virradó éjszaka felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, 22 ember halálát okozva. A magyar történelem első és mindeddig „legeredményesebb” terroristájának életét és titokzatos eltűnését számos legenda övezi, melyek a gondosan kiválasztott „beszélő fejek” hol összefüggő, hol egymást kizáró történetfoszlányaiból és a színvonalasan kivitelezett fikciós betétek révén elevenednek meg.
70 évvel később, a 2001. szeptember 11-i terrortámadással Matuska merénylete különös aktualitást nyert, ám az alkotók nem erőltetik a nézőre ezt a kézenfekvő párhuzamot, hanem a hírhedt gyilkos sokoldalú bemutatására és a különböző nézőpontok ütköztetésére helyezik a hangsúlyt. A film mégsem válik unalmas történelemleckévé, hiszen a hatalmas anyagból válogatva a megszólalók hátterében, illetve a finoman megkomponált képmontázsok által bepillantást nyerhetünk egy magyarlakta délvidéki település mindennapjaiba is.
Matuska Szilveszter személye ugyan megosztja a lelkes helytörténészeket (dr. Vékony László orvos elmélete szerint ártatlan, hiszen aki saját készítésű Betlehemet ajándékoz a falu templomának, az nem lehet gyilkos, míg Szedlár Rudolf képzőművész elítéli a Matuska-kultuszt, őt magát pedig gerinctelennek titulálja), ám egyfajta cinkosságot, sorsközösséget is jelent a csantavériek számára. Szelleme fennmarad az öregek nosztalgiázó visszaemlékezéseiben, és az életének regényt állító írók hol cinikus, hol szenvedélyes megjegyzéseiben.
Bozsik Péter, az Ex Symposion felelős szerkesztője Az attentátor című művében saját szóhasználata szerint „mágikus dokumentarizmussal” örökítette meg Matuska figuráját. Ez a mágikusság a filmre is jellemző, döntően a vágóképeknél jóval tartalmasabb fiktív jelenetek során, illetve a végefőcím alatt celebrált rituális szellemidézésben érhető tetten. Éppen ezért hiányoltam, hogy a regényből – amelyről amúgy elég sok szó esik – még egy rövid idézet sem hangzott el. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke, Dudás Károly szintén regényt szentel Matuskának, ám nála nyomát sem találjuk cinizmusnak, a legnagyobb lelkesültség hangján ecseteli alanyának festői, filozófusi kvalitásait és a zseni-őrült-tematika kapcsán a skizofréniára utaló Leó-szindrómával is azonosul.
A maga módján tehát valamennyi szereplő ugyanolyan megszállottan ragaszkodik a maga igazához, mint amilyen konok vágy élt Matuskában, hogy nevét megismerje a világ.
Elsőfilmes rendezőknél fennáll annak a veszélye, hogy túl sok mindent tuszkolnak bele a filmidőbe. Itt is érződik az anyagon az a törekvés, hogy játékfilmes elemek beemelésével és gyors ritmusú vágással váljon izgalmasabbá, könnyebben befogadhatóvá az információtömeg. Így egy-egy anekdotát a szó szoros értelmében egymás szájába adnak a szereplők, ám a jelenetek túldarabolása helyenként indokolatlanul szaggatottá teszi a filmet. Az egyik nagyöreg például percekig keverget egy feltört tojást, és váratlanul rázendít egy nótára, ám hangharapásos módszerrel ebbe a kulcsjelenetbe is beékelődik egy-egy félmondat, kvázi audiókommentárként.
A film zenéje pedig – igaz, változatosabb egy átlagos magyar dokumentumfilm zenei kínálatánál – több ízben oda nem illő, groteszk hatást kelt. Az az érzésem, hogy a rendező kedvenc muzsikái közül válogatott ahelyett, hogy legalább részben autentikus forrásokat is használt volna. Alapvetően a metálos hangzás dominál, amely a terrorista őrült képzetét keltő, megrendezett jeleneteknél még csak-csak adekvátnak tűnhet, ám amikor Matuska vallásos témájú festményeit pásztázza a kamera, indokolatlannak érzem a súlyos riffeket.
Szász Csongor összességében érett, markáns munkával debütált, amely az eddigi elismerések mellé (IV. Országos Helytörténeti Dokumentumfilm Szemle fődíja, a 37. Dunántúli Függetlenfilm Szemle dokumentumfilm különdíja) jó eséllyel pályázhat szemledíjra is.
