Úgy tűnik, egyre nehezebb megítélni a kortárs amerikai függetlenfilmet. Míg pár évvel korábban egy a Sundance-t sikerrel megjárt műről szinte biztosra vehettük, hogy kiemelkedő alkotás, mára Robert Redford fesztiválján is egyre több a maníros film. Az eleddig ismeretlen Spencer Susser első filmje is, ha nem is modorosra, de erősen ambivalensre sikeredett. A Hesher először letarol minket a címszereplő megállíthatatlan energiájával, mégis jókora üres helyeket hagy bennünk, mire a végére érünk.
A külvárosi kiskamasz TJ (Devin Brochu) élete épp borzalmas szakaszban van: két hónapja elvesztette édesanyját, apja (Rainn Wilson) azóta egész nap csak a kanapén fekszik, ő maga pedig folyamatos harcra kényszerül gimnáziumi nemezisével. Ebbe a rémálomba robban bele Hesher, a húszas éveiben járó metálos srác, aki sajátos hozzáállásával dekonstruálja TJ és családja életét. Hesher úgy jelenik meg TJ világában, mint valami feltartóztathatatlan természeti katasztrófa, tetézve a család egyébként is zaklatott mindennapjait. Első találkozásuk után a közvetlen környezetében nem túl sok bizalmat gerjesztő fiatalember ugyanis fogja magát, és beköltözik TJ-ék letargikus otthonába, ahol óhatatlanul szembesül a család lebénult állapotával. Nem mintha Hesher segíteni jött volna, nagyon jól elvan ő a tévé előtti kanapén (feltéve, hogy TJ apja épp nem veszi igénybe azt) miközben pornót néz és sört vedel, egy idő után azonban mintha felébredne benne valamiféle felelősségtudat a szállásadóival szemben. Csakhogy semmi progresszívet nem tud hozzátenni a problémákhoz, sőt, látszólag még súlyosbítja is azokat. Durva konyhafilozófiája is csak értetlenséget vált ki a többiekből, ugyanakkor ezek az időről időre megcsillantott anekdoták bizarr módon néha mégis telibe találnak. Így lassan a rendetlenségből káoszt teremtő, rombolással építkező ars poetica kezdi kifejteni hatását a családra.
Ahhoz képest, hogy ő a film címadója, Hesher baltával faragott karakter benyomását kelti – amire elég felemás történetet alapozni. Személyes dolgokat gyakorlatilag nem is tudunk meg róla, leszámítva életrajzának egy-egy vulgáris és zavarba ejtő morzsáját, amikkel a legváratlanabb időpontokban és helyzetekben rukkol elő. Hesher alakja szinte már romantikusan eltúlzott és szélsőséges, mintha az egész karakter egy lázadni vágyó tizenéves alteregója lenne: testét amatőr tetoválások díszítik, hosszú és zsíros a haja, üvöltteti a Motörheadet, gyakorlatilag állandóan dohányzik és iszik, ráadásul egy felettébb nyugtalanító, fekete sorozatgyilkos-furgonnal mászkál. Hesher a lázadás idealizált mintaképe, aki mindenre magasról tesz, durva, öntörvényű és magányos. Valljuk be, ez azért így nem valami eredeti.
A legtöbb esetben úgy jelenik meg, mint valami látomás (ld. lázadó alteregó) – egyetlen szempillantás alatt kerül elő a semmiből, és fékezhetetlen energiával és dühvel dúlja fel a szituációt. Egy kicsit a klasszikus westernhősökre is hasonlít, akik a semmiből jönnek és dolguk végeztével a semmibe távoznak. Lehetne ez az egész akár titokzatos is, csakhogy – és ez a film egyik leggyengébb eleme – egyáltalán nem tesz minket kíváncsivá. Hiába az információ szembetűnő hiánya, nem nagyon feszítenek minket a karakter jellemére, vagy akár a múltjára vonatkozó kérdések. Így pedig már az egész jelenség egyáltalán nem olyan izgalmas, mint amilyennek Susser azt szerette volna – ezért nem is bírja el a rá kiszabott terheket. Bár jó nézni a Hesher körüli káoszt, pláne Joseph Gordon-Lewitt kiváló, minden erőlködést nélkülöző alakítását, kevés ez egy egész filmhez.
Hesher egyedül TJ nagymamájával (Piper Laurie) tud kialakítani valamilyen civilizált kapcsolatot. Miközben a társadalom külön-külön végein léteznek, valahogy meg tudják találni a közös nevezőt. Ezt a valszerűtlen viszonyt Susser is igyekszik minden erejével óvni, mintha ő is tudná, hogy ezen áll vagy bukik filmje drámai hitele. Eközben a címszereplő mellett egyre jobban a háttérbe szorulnak a film valódi központi alakjai, vagyis TJ és apja, akik képtelenek kitörni abból az örvényből, amibe a baleset sodorta őket. Az apa, Paul teljes katatóniába süllyed, és még a valószerűtlen és önmaga körül csak a felfordulást generáló vendég feltűnése sem képes kizökkenteni belőle. TJ pedig szinte megszállottjává válik a baleset (és anyja) utolsó mementójának, egy bontásra ítélt autónak. Susser annyira nyomja előre Heshert, hogy végül mindenki más elől elszívja a levegőt – a film így sokkal inkább szól az ő őrjöngéséről, semmint a gyásszal küszködő család talpra állásáról. Az író-rendező ikont akart faragni belőle, ami ellen viszont maga a karakter tiltakozott a legjobban.
Ahogyan a kevés pénzből készülő független filmeknél sokszor lenni szokott, a Hesherben is húzószerep jut a színészeknek. A főhős TJ-t alakító Devin Brochunak nincs különösebben más dolga, mint hol szomorúan, hol mérgesen nézni, de még így is jobban teljesít az átlagnál. Natalie Portman viszont lassan kiöregszik a szürke, girl-next-door-szerepekből, és bár mostani karakterét is kisujjból hozza, látványosan kilóg a többiek közül és a film egész kontextusából. Az apa, Paul szerepében (Jim Carrey és Will Ferrell után) Rainn Wilson is lehetőséget kap rá, hogy drámai szerepben is bizonyítson – és ezt meg is teszi, nem is akárhogy. Az elsősorban az Office-ból ismert komikus a legnagyobbak rutinjával alakítja a depressziós, gyógyszerfüggő apa karakterét. A címszereplő Joseph Gordon-Levitt tudatos karrierépítésének is tökéletes állomása a Hesher, és az egyébként ártatlanul jóképű színész meglepően hitelesen adja a zsíros hajú metálarc karaktert.
Minden hiba ellenére a Hesher azért egyáltalán nem rossz film, csak fájóan hiányoznak belőle a hangsúlyok, dramaturgiai lépcsőfokok, aminek egy gyakorlatilag tét nélküli alkotás az eredménye. Drámának nem elég részletgazdag, komédiának pedig annyira fekete, hogy csak nehezen vicces – lendülete ugyan van bőven, iránya viszont nincs. Susser első nagyjátékfilmje helyenként kifejezetten felületes, ráadásul túlságosan uralkodnak benne a rendező kamaszos elképzelései. A történet és a szereplők sem eléggé kidolgozottak (sőt, sokszor közhelyesek), úgyhogy talán nem véletlen, hogy a film bő fél évvel a hivatalos bemutatója után sem igazán találja a piacát.