Amióta az animációs filmek területén a Pixar Stúdió számítógépes animációinak köszönhetően (Shrek, Szörny Rt., Egy bogár élete, Toy Story) egyre több olyan egész estés mesefilm készül, melyre nem csupán a célközönség, a gyerekek, de az őket elkísérő felnőttek is szívesen váltanak jegyet, még inkább kiéleződött a verseny a filmstúdiók között.
A klasszikus mesék, történetek megfilmesítésében mindig is a Disney állt az élen, nevük az idők folyamán áruvédjeggyé vált: ha a néző jegyet vált egy Disney-mesefilmre, különösebb meglepetés nem érheti, a figurák külsejükben még mindig a hőskort idézik, a dramaturgia is az elvárások szerint alakul, a nagyívű betétdalok között (melyek rövidesen a slágerlistákon kötnek ki), egy stabil világképen, és értékrenden nyugvó, az érzelmekre apelláló történet bontakozik ki.
Pán Péter meséje is egy azok közül a tradicionális történetek közül, melyek nem kerülhették el a megfilmesítés sorsát; a stúdió 1953-ban egyszer már vászonra álmodta a sztorit, most pedig előrukkolt a folytatással, melyben a már ismerős figurák, (ha máshonnan nem Steven Spielberg 1991-ben készült Hook című mozijából) Pán Péter, az Elveszett fiúk, Csingiling, a tündér, Hook kapitány és a kalózok, az egykori hősnő, Wendy lányával, Jane-nel kiegészülve kalandoznak Sohaországban.
A nyitó képsorokon a második világháború sújtotta London utcáin a koravén Jane siet hazafelé, kinek gyermeki lelkét megtépázta már annyira a körülötte dúló világégés, hogy elutasítsa a meséket és a fantáziavilágot, gúnyolódjon kisöccsén azért, mert az hiszi Pán Péter történetét. Egy éjszaka azonban a szemfüles Hook kapitány kalózhajójával felbukkan London egén, és elrabolja a lányt, ezzel próbálva meg a család iránt elkötelezett Pán Pétert előcsalogatni a rejtekéből.
A mesefilm két világot állít egymással szembe, a realista Londont, és a mesés Sohaországot; Jane feladata nem kevesebb, mint hogy hazajusson, ehhez azonban hinnie kell a tündérekben és Pán Péterben, vagyis a mesékben. A tanulság arról, hogy a realitás és a fantázia között hogyan kell biztonságos egyensúlyt találnia a gyermekeknek, nem is lenne elhanyagolható, a körítésbe azonban hiba csúszott. A valamivel több mint egy órás rajzfilm, ne szaporítsuk feleslegesen a szót, dögunalom. Sohaország Hook kapitányostul, Pán Péterestül nem az a hely, ahol szívesen tölteném a vakációmat – a szereplők, különös tekintettel az állatjelmezekbe bújt Elveszett fiúkra, akik bár nem számoltam utána, engem a Hét törpére emlékeztetnek, kifejezetten idegesítők. Hook a kalózaival, Pán Péter pedig az Elveszett fiúkkal és Csingilinggel a hasraesős poénok tömegét produkálják, irritálóan infantilis, bugyuta társaság, akik az olyan összetett jellemvonásokkal bíró, szerethető és vállalható mesefigurák fényében, mint a Shrek vagy a Szörny Rt. szereplői még sematikusabbnak, és felejthetőbbnek tűnnek.
Kis tesztközönségem a vetítés alatt véleményemet osztani látszott, többségüket a pattogatott kukorica és a kóla jobban izgatta, mint az, hogy mi játszódik a vásznon, amelyre különösen a poénosnak szánt részek alatt meredtek néma csendben, és méla unalommal. Valószínűsíthetően nem a mi készülékünkben volt a hiba.
