Lelkesen ígérte a munkásosztály zsarnokok feletti győzelmét, majd meggyűlölte a szocreált, mesélt macskákról, verebekről és egyéb állatfajtákról, megénekelt jégvirágos szerelmet és szénrajz-balladát. Díjat kapott számos fesztiválon, világszerte ismerik a nevét – pedig minden egy egyszerű, kék vászonnadrággal kezdődött.
A nadrág, a vakond és a környezetvédelem
Említettük már a mákos sütemény meséjével kapcsolatban, hogy mennyire nem volt Miler ínyére a szocreál animációs tanmese stílusa és műfaja – ennek ékes bizonyítéka a Kisvakond születése is. A stúdióhoz az 50-es évek derekán beérkezett egy újabb megrendelés: „Eredetileg úgy volt, hogy filmet kell készítenünk a vászoningről. Megértettem az ötletet, próbáltam felkészülni rá, de sehogy sem tetszett, mert csak gépek voltak benne, semmi más – emlékezett vissza a rendező egy későbbi interjúban. – Azt mondtam magamban, ki kell találnom egy érdekes történetet, egy mesét egy figuráról, aki bemutatná a vászon gyártását a kezdetektől az utolsó fázisig. A figurán gondolkoztam, de nem akartam utánozni a Disney-féle alakokat. Hosszú ideig semmi máson nem bírtam gondolkozni. Egyszer az erdőben jártam, és amikor onnan kijöttem, megpillantottam a mezőn egy vakondtúrást. Otthon megnéztem a Brehmben, hogy néz ki, és egyáltalán nem tetszett. Úgyhogy nekifogtam lerajzolni, és ahogy rajzoltam, stilizáltam és filmre alkalmaztam.” Az 1957-ben bemutatott eredmény az a jól ismert, piros orrú, mosolygós szemű, dundi, kis figura lett, akinek akkora szüksége van a nadrágra, mint a cinegének a cipőre, csak nem azért, mert fázik, hanem mert Kisvakondnak zsebek kellenek, amelyekben az apró kincseit szállíthatja. Miska egérnek nincs ötlete, hogyan szerezhetne barátja nadrágot, és Kisvakond már búnak eresztené a fejét, amikor a len megsajnálja: megtanítja, hogyan vigyázzon a növényre, mikor gyűjtse be, hogyan dolgozza fel, és a rét összes állata lelkesen segít a vakondnak, aki végül gyönyörű kék salopétát ölthet magára, két jókora zsebbel.
A Kisvakond nadrágja Ezüst Oroszlánt nyert Velencében (1957), majd Montevideóban díjazták (1958), aztán a vakond összesen 48 alkalommal tért még vissza „rajongóihoz” a következő évtizedek során (a legutolsó Kisvakond-film 2002-ben készült).
A legelsőn kívül a széria egyik későbbi darabjában sincs beszéd, inkább csak jelzésértékű halandzsa és hümmögés – néhány ahoj!-jal megtűzdelve –, mert Milernek az volt a célja, hogy a világ bármely csücskében megértsék a gyerekek. Tesztközönségképpen a saját gyerekeit használta, két kislánya „szinkronszínészként” a hangfelvételeknél is segédkezett. Az ő nevetésüket, meglepetésük hangjait vette fel, és állítólag egyszer minden ok nélkül megszidta a nagyobbik lányát, aki értetlenségében elpityeregte magát – ezért sír olyan élethűen Kisvakond is.
A Kisvakond (Krtek) széria nagyrészének az az alapgondolata, hogy az emberek (többnyire felelőtlenül) eldobálnak mindenféle klassz tárgyat, ami még jó lehetne valamire – s ahogy a kisgyerek számára a valós tárgyak a legérdekesebb játékszerek, ugyanígy Kisvakondnak is ez a sok lim-lom a legizgalmasabb. Valahol egy város szélén éldegél, hol egy parkban bukkan fel a felhőkarcolók és a járművek közelében, hol egy tisztáson vagy a mezőn jelenik meg a túrása. Ezeken a helyeken pedig rengeteg ember megfordul és elhagy mindenfélét: gyufát, nyalókát, festéket, a karnevál végén kacatokat hagynak maguk után a kertben – szalagokat, álarcokat és egyéb különös tárgyakat –, egy kisfiú szétveri a játékautóját, szanaszét repülnek belőle a gumik, de az erdőben is lehet találni kidobott telefont, rádiót vagy kakukkórát. Kisvakond persze nem is sejti, a sok ismeretlen tárgy mire való, például a gyufából hintát, autót próbál készíteni, majd gesztenyeasztal és -szék lesz belőle, míg véletlenül fel nem fedezi igazi rendeltetését. Egyik-másik tárgy valóban csodás (például az ócska szőnyegről kiderül, hogy repülni tud), a metróval el lehet utazni a tengerpartra, a robot elvégzi vakondunk helyett az ásómunkát, ami – ha netán nem tudtuk volna – igazán izzasztó.
Kisvakond olyan egy kicsit, mint Csipike: lemezt gyúr a madárdalból, „helyére teszi” a zöld csillagot, s figyel mindenre és mindenkire, aki az erdőben vagy a környezetében él. Segít a bajba jutott állatkákon (ld. az elgurult tojás meséjét, a kacsafiakét, akiket a rókától kell megmenteni, vagy az elkóborolt nyuszikölyköt), de azokat sem hagyja cserben, akik pár perccel korábban az ő orra alá törtek borsot, aztán maguk is bajba kerültek (ld. a nyalókába ragadt legyeket, a karnevál romjai közt garázdálkodó kutyát, vagy a „szemetelő” gombát, amelyiknek leesett a kalapja).
Világában a veszélyforrás vagy a róka, vagy az ember. Miler kreativitásra biztatja a gyerekeket, gondoljunk csak arra, hogy szabadulnak meg a kisállatok a rókától (csak egy gyerek festhet tigriscsíkos nyuszit, pepita baglyot, és az erdő fáit olyan tarkára, amilyentől akármelyik róka megrémül és hanyatt-homlok elmenekül). Az ember azonban mindenütt jelen van, szemetel és pusztít, veszélyezteti az élővilágot – Miler nem fukarkodik a modern civilizáció kritikájával.
A félórásnál sosem hosszabb vakondfilmekből kiderül, hogy alkotójuk pontosan ismerte közönségét, és tudta, hogy megfelelően tálalva – a gyerekek meglévő élettapasztalatára, az őket mindennap érő közvetlen környezeti hatásokra építve az állatmese elemeit – bármit el lehet magyarázni a legkisebbeknek is, például hogy milyen furcsaság az a szén. A gólyamese lelkes hívei ma is megkérdőjelezik, hogy nézhetik-e az óvodások a Kisvakond és az anyuka történetét, amely a születésről egyszerű, őszinte és igaz, prüdériától teljesen mentes formában beszél (ez a Kisvakond rész közönségdíjat kapott a zlíni gyerekfilmfesztiválon 2001-ben). De megfelelően egyszerűsítve és kis humorral megfűszerezve az emberi civilizáció történetét is megértik a legkisebbek is, és megtudhatják, milyen az a távoli vidék, amit sivatagként szokás emlegetni.
Kisvakond igazi lelkes környezetvédő. A rajzfilm arról beszél a 70-es évek derekán, hogy a műfenyő szinte jobb, mint az igazi (mert nem viheti el a szarka, viszont körülötte a karácsony ugyanolyan meghitt, mint az igazi alatt), vagy rettenetes buldózerek tarolják le az erdőt, hogy város épülhessen a helyén (és a műanyag erdőmásolat sohasem lehet olyan, mint az igazi a benne élő apró állatoknak). A rádióból áradó emberi zaj miatt elköltöznek az apró élőlények, és a sznob kocaturistaként kiránduló vakond hullafáradtra piheni magát a hétvégén.
A piros orrú vakondfiú olyan, mint a gyerekek: felfedezővágya és játékossága nem ismer határokat, olykor esetlenül bukdácsol, máskor öntudatosan végzi a dolgát, és sokszor másolja a felnőtteket, míg rá nem jön, hogy nem jó úgy éppen minden, ahogy ők csinálják. A filmek kedvesen tanítgatnak: nem szabad elkóborolni a szülők mellől akkor sem, ha tarka pillangó csábít erre, az utolsó – kissé megfáradt – részből pedig kiderül, hogy szét kell nézni, mielőtt lelépnél az úttestre, különben nagy baj lesz.
Roppant fontos szerepe van ebben a sorozatban a zenének: egyrészt aláfestésként, érzelemkifejező háttérként szolgál – többnyire vidám, mint a főszereplő maga, vagy rémült és feszültséggel teli, ha a vakond vagy kis barátai bajba kerülnek –, ugyanakkor diegetikus módon része a rajzfilmeknek: a vakond környezetét madárdal és tücsökmuzsika járja be, de szívesen hallgat gramofont vagy rádiót is.
A kutyus és a tücsök
A zene a vezérelve Miler egy későbbi sorozatának is. 1978–79-ben egy másik állatkát helyezett „rivaldafénybe”: a Kistücsköt (Cvrček), akinek a hegedűmuzsikáját egyszer maga a Kisvakond is kedvteléssel hallgatta. A hétrészes sorozat nagyobbacska gyerekeket szólít meg, címszereplője viszont a vakondhoz hasonlóan kedves, okos, minden különös helyzetben feltalálja magát, és találékonyan megoldja a problémáit. Ráadásul neki is van egy kis környezetvédői vénája, gondoljunk csak a kormot szóró gőzmasina elleni küzdelmére. A tücsökről mindenki tudja, hogy hegedűje van és szépen muzsikál – a sorozat pedig gyakran a zene erejéről mesél: elaltatja a(z állat)gyerekeket, táncra perdül tőle bárki és bármi – a kés és megszabadítja az apró foglyokat a gonosz póktól, de maga a nagybőgő is táncra perdül a tücsökmuzsikától. A zene boldoggá teszi hallgatóit és a zenészt is, ezért kell megtanítani rendesen muzsikálni a pancser nagybőgőst. És gyerekek, iskolába kell szépen menni, nem elcsavarogni, mert annak sírás lesz a vége – jön át egy kis ejnyebejnye is a filmből.
A sorozat mellékszereplői részben ugyanazok, akiket a Kisvakondból megismertünk – madarak, kisegér, sündisznó –, de nem feltétlenül azonos a jellemzésük is. A süni például szinte negatív figura lesz – a környezetszennyező gépével hatalmas körtét szállít, és nem törődik azzal, hogy mindent tönkretesz maga közül –, majd az autójukat szerelő felnőttek paródiájává válik.
Ebben a sorozatban sincs több beszéd, mint a Kisvakondban, és itt is van egy remek, fülbemászó zenei vezérmotívum, ami végigkíséri a részeket. Zdeněk Miler harmadik rajzfilmsorozata (időrendben a második, hisz 1960-ban készült), az öt részes A kíváncsi kutyus (Štěňátko) ezzel szemben tartalmaz narrációt és párbeszédet is, bár ezek sem agyonbeszélt filmek. (A kutyus is felbukkant egy pillanatra az egyik Kisvakond-részben, a Kisvakond és a tojásban.)
A főszereplő egy egyszerű vonásokkal megrajzolt, foltos kiskutya, aki minden iránt érdeklődik, ami a környezetében zajlik – olyan, mint egy felfedezőútjára induló, csetlő-botló kisgyerek, talán azért szeretik őt az apró nézők. A sorozatban gyakran Disney-s gegekkel és humorral találkozunk – gondoljunk csak a méhkas körül ólálkodó kisegerek közül a legutolsóra, aki folyton ügyetlenkedik a menet végén, vagy a lép alá szorult méhecskére –, viszont Miler kiforrott, jellegzetes képi világával elevenednek meg a kutyus kalandjai. Bármiről mesél nagyjából óvodáskorú célközönségének – a víz körforgásáról, a békák szaporodási ciklusáról vagy akár a méhtársadalom életmódjáról – a sorozat minden darabja kiegyensúlyozott, játékos, kedves és szórakoztató.
Minden, ami nem film
2006-ban Václav Klaus magas állami kitüntetéssel jutalmazta Miler filmes és könyvillusztrátori életművét. A cseh köztársasági elnök azt vallotta, hogy „nem titkolom, jobban szeretem a kalapból kiugráló nyulakat, mint Tom és Jerry hajszáját, és a Kisvakond puhaságát, mint a Simpson család durvaságát”.
A Kisvakond nem csak híressé és elismertté tette megálmodóját, hanem anyagi biztonságot is teremtett számára. Ráadásul a rajzfilmek nagyrésze könyv formájában is megjelent, illetve számos tanító célzatú könyvecskét adtak ki a Miler-filmek „átirataként” vagy a jól ismert állatfigurákkal és további rajzelemekkel illusztrálva. Mintegy félszáz, Miler rajzolta könyv jelent meg számos nyelvre lefordítva – a rajzfilmek hősein kívül pl. A vidám pöfivonat magyarul is nagy sikert aratott. (Az utolsó Kisvakond-könyvet 2004-ben adták ki, két évvel a sorozat utolsó darabjának bemutatója után.)
A bevétel a rengeteg merchandising-terméknek köszönhetően is folyamatosan nőtt. Egy brnói székhelyű játékgyártó például elkészítette a Kisvakondnak és barátainak a plüssverzióját, 2010-ben 1,5 millió dollár bevétele származott a figurából. A Krtek franchise évi több millió dollárt hozott a konyhára kitalálójának és a forgalmazásban érintett néhány cégnek.
Miler sosem adta el a jogdíjakat, mondva, hogy ez olyan lenne, mintha öngyilkosságot követne el: úgy tekintett rá, mint önmaga elérhetetlenül tökéletes mására. És bár kitalálójával együtt a Kisvakond 2002-ben elköszönt és „nyugdíjba ment”, egy évtizeddel később lehetősége nyílt még egy utolsó kalandra. Nem ritka, hogy űrhajósok játékot vigyenek magukkal az űrbe – természetesen szigorúan kísérletező céllal –, ám plüssvakond-figura volt az egyetlen cseh játékszer, amely valaha elhagyta a Földet. Miler még megérte vakond-alteregója 2011-es kalandját, találkozott is Andrew Feustel űrhajóssal (akinek a felesége cseh gyökerekkel rendelkezik). Feustel azt nyilatkozta, reméli, hogy most már űrutazó kedvencük ösztönözni fogja az ifjabb generációkat arra, hogy rájöjjenek, az álmaik valóra válthatók.
